„Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom” (ApCsel 3,6)
A legnagyobb ajándék
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Most légy ügyes, Sunyi! Ettől a kövér asszonytól talán csurran-csöppen egy-két zsíros falat! – súgta oda kutyájának Jonatán, a béna koldus, akit barátai éppen az imént tettek le az Ékes-kapu elé.
– Szegény gazdám! – csóválta farkát Sunyi, s melegbarna kutyaszemeivel a templom felé tekingetett. – Én még négy lábbal is nehezen boldogulok ebben a huncut életben, neki meg csak kettő jutott, ráadásul az a kettő is születésétől fogva béna. Nem csoda hát, hogy itt kell koldulnunk naphosszat! Szegények vagyunk, mint a templom egere! Néha idedobnak nekünk egy-két pénzérmét, de az még a mindennapi betevőre sem elég. Bárcsak az én gazdám is lábra állna, s pénzt tudna keresni, mint a többi ember!
– Adjatok a szegény szerencsétlennek! Emberek, szánjátok meg a szegény koldust! A Seregek Ura áldja meg életeteket, segítsetek! – kiáltozott Jonatán, mikor két zsidó férfi közeledett feléje. Egyikük idősebb volt, s ráncos, napbarnított arcán látszott, hogy kemény munkával töltötte eddigi életét. A másik fiatalabb volt, átható tekintetű, fél lépéssel mindig maga elé engedve társát, mély tisztelettel beszélt hozzá.
– Gazdám! Kiabálj még! Ne hagyd abba! – ugatta Sunyi. – Nem tudom, miért, de valahogy úgy érzem, hogy ezek segíthetnek rajtunk! Van bennük valami, ami arra a Názáretire emlékeztet engem, akiről annyit beszéltek nemrégiben. Annyi különös történet kering róla mostanában, hogy meghalt, de feltámadt, sőt, sokan látták is őt! Én ugyan nem értem, de hát én csak egy kutya vagyok. Viszont az orrom kitűnő, s most valami különöset érzek a levegőben!
Közben a két idegen odalépett Jonatánhoz:
– Nézz ránk!
Jonatán reménykedve emelte fel fejét, hátha kap valamit tőlük. Az idősebb ekkor ezt mondta: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj!”
Megragadta Jonatán jobb kezét és fölsegítette. Jonatán szóhoz sem jutott, csak reszketve igyekezett lábra állni.
– Ez az, gazdám! – ugrálta őket körül Sunyi.
Jonatán lábát kiegyenesítve talpra állt. Életében először állt a saját lábán.
– Csoda történt! Kiskutyám, látod ezt? Áldjon meg titeket a Magasságbeli! – kezdett el hálálkodni Jonatán, ám a két idegen határozottan közbeszólt:
– Istené a dicsőség! Az Úr gyógyított meg téged általunk. Neki hálálkodj!
És ezt Jonatánnak nem is kellett kétszer mondani.
– Tudjátok, még sohasem láttam a gazdámat ilyen boldognak! – csaholta körbe-körbe szaladgálva Sunyi. – Csoda történt! Nézzétek meg a saját szemetekkel: jár, sőt ugrál! Nem tudom, mit csináltak vele, s azt sem, hogy kik ők, de az biztos, hogy csoda történt! Ezt nem hagyhatom annyiban, legalább a nevüket ki kell derítenem! – lihegte boldogan, s a két idegen után eredt. Közben Jonatán már a Salamon-csarnokban kiáltozott, s nem tágított a két idegen mellől.
– Legalább a neveteket mondjátok meg! – kérlelte őket.
– Ő Péter, én pedig János vagyok – válaszolt mosolyogva a fiatalabb. Majd a másik folytatta a köréjük gyűlt tömeghez fordulva: „Izraelita férfiak! Miért csodálkoztok ezen, miért bámultok ránk, mintha a saját erőnkből vagy szentségünk folytán értük volna el, hogy ez járni tudjon? Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megdicsőítette a Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus előtt, noha ő úgy határozott, hogy szabadon bocsátja. Megtagadtátok a szentet és igazat, arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta a halálból, ennek mi tanúi vagyunk. Mert hittel segítségül hívtuk a nevét, erőt öntött ebbe az emberbe, akit itt láttok és akit ismertek, a tőle való hit visszaadta neki épségét mindannyiatok szeme láttára”.
Jonatán hallgatta a szavait, s szíve mintha lángolt volna. Most először érezte, hogy nemcsak lábával tudja már érinteni az utat, hanem szívével is rátalált az Útra, aki nem más, mint az Igazság és az Élet.
