Cikkek listázása

Nagyszülőnek lenni „majdnem” tizenkét unokával

Köszönet az életért, a gondoskodásért

Szerző: Toldi Éva

„Köszönöm az életet, amit tőletek kaptam, a hitet, amire neveltetek, hogy megtanítottátok, hogy a szeretet a legnagyobb kincs. Az elfogadást, a sok türelmet, a jó példát a mások iránti megbocsátásra, a gyönyörűen kivasalt néptáncos ruhákat, a közös kirándulásokat…”

„Sosem felejtem el, mikor bocsánatot kértél, édesapám, mert nem tudtál több pénzt adni nekünk. Azt mondtad: a becsületes, tiszta élet nagyobb érték, mintha sok pénzt adtál volna – esetleg becstelenül…”

„Köszönjük a balatoni nyaralásokat, a sok finom sütit, a mosolyotokat… Hálából rajzolok ötven kis virágot, ez jelképezi a sok boldogságot, mit ezen ünnepen nektek most kívánok!…”

A fenti, szinte könnyeztetően tiszta, szeretettel átitatott, lélekből jövő mondatokat egy kis emlékkönyvben olvastam pár éve. Egy idős házaspár aranylakodalmára kapta azt gyermekeitől, unokáitól. Saját készítésű, maguk írta-rajzolta-festette, fényképekkel gazdagon díszített emléket adtak ajándékba az öregeknek, hálából az életért, amelyet kaptak, hálából a felnevelésért és gondoskodásért, s a szeretetért, amellyel gyermekeik, unokáik mellett álltak és állnak ma is.

Rendkívüli családról van szó, ahol ugyan a gyermekek száma „csak” kettő (két leány), de az unokák száma már 11, és hamarosan 12 lesz…

A boldog nagyszülők, Szőnyeg János és felesége, Pannika Balatonfűzfőn élnek. A történelmi múltú Balaton-felvidéki településről, Vászolyról költöztek öt évtizede a tóparti településre, hogy életüket örökre összekötve betöltsék azt a szerepet-sorsot, amelyet a Mindenható ajándékozott nekik.

– Azt, hogy mit jelent nagyszülőnek lenni, milyen érzés és micsoda boldogság, mikor egy csöpp ajkon megszületik, megformálódik a szó – „Mama”, „Nagymama”, „Papa”, „Nagypapa” – sohasem értettem, egészen addig, míg meg nem született az unokám, s míg el nem hangzott a szájából először e szeretetteljes megszólítás. Egyszer anyák napján egy templomi szertartáson fogalmazta meg a pap szentbeszédében, amit magam is éreztem, átéltem gyermekeim születésénél, hogy tulajdonképpen minden születés szakrális pillanat, hiszen Isten teremtménye jön világra a földi anya vajúdása révén, s kicsit minden születés ezért karácsonyi pillanat is, s az anya-apa-gyermek közössége a Szent Családra emlékeztet. És bár a Biblia nem ír a kis Jézus és a nagyszülők, Anna és Joachim találkozásáról, kapcsolatáról, a nagyszülőiség állapotáról (sőt egyes apokrif szerzők szerint Joachim Szűz Mária születése után nem sokkal meghalt), mégis bizton gondolhatjuk úgy, már ők is kegyelemként élhették meg az unoka születésének felemelő eseményét. Szakrális pillanatként.

– Csodálatos állapot nagyszülőnek lenni, mert számunkra az unoka már „csak” a boldogság és öröm forrása – mondja János bácsi, mikor az unokákról faggatom. Természetesen a „csak” mögött azért felelősség is van – teszi hozzá –, mert ha szüleik ránk bízzák őket, arra az időre a felelősség mégiscsak a mienk. Azonban mi ez a szülői felelősséghez képest, és mi ez ahhoz a boldogsághoz viszonyítva, amit a velük való együttlét jelent?

Szőnyeg János és neje buzgó katolikusok voltak mindig, János bácsi a piaristáknál tanult Veszprémben. A régi rendszerben sem hagyták el a hitünket. Minden vasárnap elmentek a templomba gyerekeikkel, s otthon is imádságos életre nevelték őket. Ezt kapták örökül a szüleiktől, s ezt adták tovább a gyerekeknek is. S most boldogan látják, hogy azok is buzgón őrzik és ápolják ez örökséget a saját családjukban. Valamennyien a Schönstatti családmozgalomban találtak lelki otthonra, ölelő-emelő közösségre.

Szőnyegék idősebb lánya, Panka Sopronban él a családjával, a fiatalabbik, Bea Fűzfőn, ő az alsó városrész védőnője. Pankáéknak négy gyermekük született, Beáék most várják a nyolcadik csemetét. Pankáékkal ugyan ritkábban találkoznak a távolság miatt, de a nagyobb ünnepeken kívül nyaranta is legalább egy hetet együtt tölthetnek a vászolyi szőlőhegyi pincénél, János bácsi örökségföldjén.

Arra a kérdésre, hogy van-e kedvenc unoka, érdekes és szeretetteljes választ adnak:

– Kedvenc nincs, mindegyiket nagyon szeretjük, legfeljebb annyi a különbség, hogy mindegyiket másért lehet szeretni. Egyiket az éles eszéért, másikat, mert huncut, tréfás kedvű, felvidítja a napunkat, vagy éppen segítőkészségével magaslik ki a többiek közül. Valamennyien nagyon muzikálisak, többféle hangszeren is játszanak, gyönyörűen énekelnek.

Marci a legnagyobb, 25 éves, s már végzett gépészmérnök. Kisgyermekként és kamaszként is nagypapájával barkácsolt Fűzfőn, mindig jó érzéke volt a technikai dolgokhoz. János bácsi boldog, mert az ő hivatását folytatja az unoka is, ugyanis ő is ezen a pályán állt helyt. Sűrűn látogatja a fűzfői nagyszülőket. Olyankor Pannika „röpdös” a boldogságtól, süt-főz, hogy kedvében járjon. S ilyenkor a saját termésű boruk „kizárólag tudományos alapon történő minőségi vizsgálata” mellett jókat beszélgetnek, mondja János bácsi huncut mosollyal.

Marci húga, Borbála a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarára jár, komoly, megfontolt leány, kellő kritikával figyeli a társadalmi törekvéseket. Öccse, Levente most érettségizik. Hobbija a fotózás, ahol szép sikerei vannak. Veronika jeles tanulóként fejezte be az általános iskola negyedik osztályát, az iskolai néptánccsoport tagja. Kinga, az ELTE néprajz szakos hallgatója, folytatja az unokaláncot János bácsi. Rendkívül házias teremtés, sokat segít a mamának. Anna a tanítóképző főiskola ének-zene szakán tanul. Emellett okleveles kántor, a múlt évben ő végezte a szolgálatot a fűzfői egyházközség területén. A fiúk sorában János a 11. osztályt végezte a Padányi Katolikus Gimnáziumban. A tanulás terén eléggé lezser. Mozgékony, erős alkatú fiú. Ha valamilyen munkában segítségre van szükség a ház körül, rá számíthatnak. Gergely a könyvmoly a családban, ő is a katolikus gimibe jár, 9. osztályos. Öccsével és húgával együtt lelkes tagjai a litéri Zöld Ág Gyermek Néptáncegyüttesnek. István most végezte el kitűnő eredménnyel az általános iskolát, s néhány éve tubán tanul játszani. Margit még a helyi általános iskola negyedikes tanulója. Szeret anyáskodni kisebb osztálytársain, de az idősebb emberekkel is nagyokat beszélget. S a legkisebb unoka Kata, aki csillagszemű és csupa mosolyragyogás, a nagyszülőket minduntalan leveszi a lábukról kedvességével.

– Minden családban előfordul, hát még ott, ahol ennyien vannak, hogy időnként összeakaszkodnak egymással a gyermekek. Hogy élik ezt meg a nagyszülők? – kérdezem a Papát.

– Valójában ilyen összeakaszkodásról én nem tudok, bár bizonyára nálunk is előfordul – mondja János bácsi. – De biztos vagyok benne, hogy sosem rosszindulatból fakad, csak amolyan évődés váltja ki, hogy cukkolják egymást valamiért. Valószínűleg egymás között rendezik el a problémákat, hiszen ekkora gyermekközösségben már tökéletesen érvényesül az elv: a nagy vigyáz a kicsire, a kicsi meg a picire.

De a közös munkák is jó nevelőerejűek, összefogásra serkentenek. Pár évvel ezelőtt Bea lányuk kezdeményezte, hogy találjon ki a Papa egy komolyabb munkát, amit az unokákkal együtt valósítanak meg, hogy lássák a fiúk: sok mindent el lehet készíteni mesteremberek nélkül is. János bácsi kigondolta, hogy a vászolyi szőlőhegyen, a pince előtti sarokban alakítsanak ki egy pihenőt. Vázolta a tervet, és egy nyári „munkatáborban” elkészítették. Ez olyan sikerélményt jelentett a számukra, hogy azóta minden nyárra kérnek hasonló feladatot.

Az unokák tehát, fogalmazhatnánk úgy is, élethosszig tartó szeretetprogramot jelentenek a Szőnyeg házaspárnak.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>