„Mivel … egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem…” (Ter 22,16)
A különös kaland
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Torkos! Hol csatangolsz már megint, te jószág! Hiába kötöttelek ki! Mindig a magad feje után mész, akár egy öszvér! – suhintott rá az öreg Eleázár a szürke szamár farára. – Ha a gazdám, Ábrahám megtudja, hogy megint elcsavarogtál, mindketten kapunk majd!
– Hiiáába! – nyerített fel bánatosan a szamár. – Itt nőnek a legfinomabb kórók! – azzal megfeszítve nyakát, a közeli bokor felé ácsingózott.
– Még mindig nem elég neked?! – kiáltott rá a szolga. – Te telhetetlen! Indulás haza! Hiszen mindjárt besötétedik!
Torkos szemét az égre emelte:
– Mennyi fényes virág! – sóhajtotta. – Bárcsak megkóstolhatnám őket! Az emberek csillagoknak hívják, de én tudom, hogy tévednek! Ni csak, milyen hívogatóan kacsingatnak felém, biztosan az ízük is csodálatos! – nyújtogatta nyakát az ég felé.
Még éjszaka is a fényes „virágokkal” álmodott.
– Ébresztő, te hétalvó! – költögette Eleázár. – A gazdánk már útra kész! Lódulj már, te világ lustája! – lökött nagyot a szamáron, aki kénytelen-kedvetlen kibaktatott az istállóból.
– Most meg hová megyünk ilyen korán? – morgott magában a jószág, miközben gazdája a nyerget igazgatta a hátán. Ámulva hallgatott el, mikor megpillantotta gazdája fiát, Izsákot, amint álmosan apja után indul. – No ezt a szegényt is kivetette az ágy! Iá! Én megértelek, kisöreg! Hiáába! Nehéz az élet! – ordította Torkos.
Ábrahám egy csomó füvet dugott az állat orra alá.
– Egyél inkább! Hosszú út áll még előttünk – azzal felemelte Izsákot és a szamárra ültette. – Pihenj csak, gyermekem! – sóhajtott fel, miközben végigsimította a fiú kócos, fekete haját. Hangjában annyi volt a szomorúság, hogy az még Eleázárnak is feltűnt.
– Valami baj van, gazdám? – kérdezte, s ráncos arcára kiült az aggodalom.
– Minden rendben lesz Eleázár! El Shaddai óv minket! Nézz csak körül! Ő adta nekem ezt a földet. Azt mondta: „Utódaidnak adom ezt a földet, Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig: a kenitákat és kenizitákat, a kadmonitákat, hetitákat, perizitákat és refaitákat, az amoritákat, kánaániakat, girgasitákat és jebuzitákat.” Én tudom, hogy velünk van! – bólintott Ábrahám.
A nap tűzött rájuk, s csak a szomjúság és éhség késztette őket időnként megállásra. Harmadnapra feltűnt a hegy a látóhatár szélén. Torkos fellélegzett:
– Menjünk már közelebb! Hiszen ott szamárkóró is nő! – ordított teli tüdőből.
„Maradjatok itt a szamárral!” – fordult Eleázár felé Ábrahám. – „Én és a fiam elmegyünk imádkozni, és utána visszatérünk hozzátok.” Azzal fogta a fát, amit hoztak, és Izsák hátára akasztotta. Ő meg kezébe vette a tüzet és a kést, s megindultak felfelé a hegyen. Közben Eleázár egy bokor mellé kötötte a szamarat, aki jóízűen falatozni kezdett. A szolga meg leheveredett az árnyékba, hogy öreg, fáradt testét megpihentesse. Hamar elnyomta az álom. A jószág meg egyre beljebb lépegetett a sűrű felé. De a kötél nem engedte. Nekifeszült hát. Egy reccsenés, s már szabadon baktatott felfelé az ízletes hegyi bokrok leveleit kóstolgatva. A gazdáját már rég nem látta, de hangját még mindig jól hallotta. – „Ne aggódj fiam! Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz.”
Közben Torkos tovább kalandozott, s mire a nap már magasan állt az égen, ismét meglátta gazdáját. De valahogy olyan félelmetesnek tűnt minden. Egy nagy rakás kőre téve ott volt a fa, s azon ott feküdt Izsák. Ekkor Ábrahám magasra emelte kezét, benne pedig ott csillogott az a valami éles, hegyes, ami minden állat réme volt: a kés.
– Ne tedd! Gazdám! Mit csinálsz! Hiszen ő a te fiad! A véred! – áradtak a gondolatok Torkos agyában, de mukkanni sem mert a félelemtől. De ekkor valami még különösebb dolog történt:
„Ábrahám! Ábrahám!” – hangzott egy mennydörgésszerű hang. – „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem!” Ekkor Ábrahám letette a kést, s gyorsan eloldozta fiát s magához ölelte. A közeli bokorban egy szarvánál fennakadt kos bégetett kétségbeesve. Hogy ezután mi történt, azt már Torkos nem láthatta, mert észvesztve menekült vissza, a hegy lábához. Eleázár még mindig aludt. A szamár odament hozzá és melléfeküdt. Egyre a látottakon gondolkozott, mikor végre megjelentek a fénylő, égi virágok, s a távolból feltűnt gazdája, Ábrahám, amint kézen fogva vezette Izsákot. Arcán mosoly ragyogott. S ez a ragyogás, mintha elnyomta volna a csillagok távoli fényét, mert belőle Isten békéje és szeretete áradt az egész világra.
