„Mivel … egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem…” (Ter 22,16)
A különös kaland
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Torkos! Hol csatangolsz már megint, te jószág! Hiába kötöttelek ki! Mindig a magad feje után mész, akár egy öszvér! – suhintott rá az öreg Eleázár a szürke szamár farára. – Ha a gazdám, Ábrahám megtudja, hogy megint elcsavarogtál, mindketten kapunk majd!
– Hiiáába! – nyerített fel bánatosan a szamár. – Itt nőnek a legfinomabb kórók! – azzal megfeszítve nyakát, a közeli bokor felé ácsingózott.
– Még mindig nem elég neked?! – kiáltott rá a szolga. – Te telhetetlen! Indulás haza! Hiszen mindjárt besötétedik!
Torkos szemét az égre emelte:
– Mennyi fényes virág! – sóhajtotta. – Bárcsak megkóstolhatnám őket! Az emberek csillagoknak hívják, de én tudom, hogy tévednek! Ni csak, milyen hívogatóan kacsingatnak felém, biztosan az ízük is csodálatos! – nyújtogatta nyakát az ég felé.
Még éjszaka is a fényes „virágokkal” álmodott.
– Ébresztő, te hétalvó! – költögette Eleázár. – A gazdánk már útra kész! Lódulj már, te világ lustája! – lökött nagyot a szamáron, aki kénytelen-kedvetlen kibaktatott az istállóból.
– Most meg hová megyünk ilyen korán? – morgott magában a jószág, miközben gazdája a nyerget igazgatta a hátán. Ámulva hallgatott el, mikor megpillantotta gazdája fiát, Izsákot, amint álmosan apja után indul. – No ezt a szegényt is kivetette az ágy! Iá! Én megértelek, kisöreg! Hiáába! Nehéz az élet! – ordította Torkos.
Ábrahám egy csomó füvet dugott az állat orra alá.
– Egyél inkább! Hosszú út áll még előttünk – azzal felemelte Izsákot és a szamárra ültette. – Pihenj csak, gyermekem! – sóhajtott fel, miközben végigsimította a fiú kócos, fekete haját. Hangjában annyi volt a szomorúság, hogy az még Eleázárnak is feltűnt.
– Valami baj van, gazdám? – kérdezte, s ráncos arcára kiült az aggodalom.
– Minden rendben lesz Eleázár! El Shaddai óv minket! Nézz csak körül! Ő adta nekem ezt a földet. Azt mondta: „Utódaidnak adom ezt a földet, Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig: a kenitákat és kenizitákat, a kadmonitákat, hetitákat, perizitákat és refaitákat, az amoritákat, kánaániakat, girgasitákat és jebuzitákat.” Én tudom, hogy velünk van! – bólintott Ábrahám.
A nap tűzött rájuk, s csak a szomjúság és éhség késztette őket időnként megállásra. Harmadnapra feltűnt a hegy a látóhatár szélén. Torkos fellélegzett:
– Menjünk már közelebb! Hiszen ott szamárkóró is nő! – ordított teli tüdőből.
