Február 11. a betegek világnapja
„Itt vagyok, és ugyanolyan vagyok, mint más…”
Szerző: Kovács Ágnes
Ancival barátnői, osztálytársai – Virágh Ágnes és Szankó Ágnes – körében beszélgetünk. Nyitott, nyíltszívű lány, gyakran elneveti magát. A glaukóma (zöld hályog) betegségben fokozatosan veszítette el a látását, három éve teljesen vak mindkét szemére. Tisztán soha nem látott, nem tudja, hogyan néz ki például egy fa, csak árnyékokra, foltokra, színekre, térformákra emlékszik, amihez azonban kitűnő memóriája párosul: egy bonyolultabb épület alaprajzát akár két három alkalom után megjegyzi. Az elfogadásáért folytatott küzdelmében bölcsességre tesz szert, amivel társait, környezetét gazdagítja. Nagyon szereti a német nyelvet, továbbtanulási tervei vannak. Novellákat és főleg verseket ír, sokat elmélkedik, hangszereken játszik, aggódó édesanyja szerint vakmerő módon kerékpározik (az utcán), de bíznak benne, és ez sokat segít az önállóságában.
„Amit mi nem látunk, azt ő hallja, amit nem hallunk, azt ő látja…”
– Hangokkal, zörejekkel él. Ha valamit leejtek, akkor ő segít megtalálni, mert hallja, hová esett – kezdi a beszélgetést Virágh Ági, aki az olvasás révén ismerkedett meg közelebbről Ancival. – Ő mindig köszönni szokott. Hogy tudja, ki lép be a szobába…? Én nem szoktam, erről ismer fel. Mindig rohanok, ő segít nekem, hogy néha megálljak, körülnézzek, és meglássam, miben tudok segíteni. Mostanában sokszor előfordul, hogy reggel együtt megyünk le reggelizni, másabb így kezdeni a napot.
Ági érzi, hogy a hétköznapi feladatok monoton egyhangúsága rátelepszik az emberre, és magával ragadhatja a szürkeségbe. Anci jelenléte megtöri ezt.
– Maximalista vagyok – folytatja Virágh Ági –, előttem az érettségi, és ha valami nem az elképzeléseim szerint sikerül, utána napokig szenvedek, az elégedetlenségemnek a szobában is hangot adok. Nem tudom, mit gondol erről Anci, ő másként lát. Különösen jólesik az, ahogy ilyenkor hozzám szól. Erőteljesen, dinamikusan. A belőle áradó bölcsesség megnyugtat, és rádöbbent arra, hogy nem kell mindig a legjobbnak lenni, 70%-osan is lehet teljesíteni.
Szemkontaktus helyett érintés
– Látom, hogy mennyit küzd. Nehéz elképzelnünk, milyen lehet az ő élete, mégis ugyanolyan, mint mi. Számomra természetessé vált ez a kapcsolat az évek során – Szanka Ági nagyon jól ismeri Ancit, hiszen a legjobb barátnők.
– A barátságunkban az érintés jelenti a szemkontaktust. Ez egy teljesen más világra nyitja az embert, sokkal barátibb egy ilyen kapcsolat. Az egészséges emberek előtt ez idegen, tolakodásként élik meg, ha megérintik őket, és zárkózottá válnak, pedig az érintés megnyitja az érzelmünket, az emberségünket – vallja Ági, aki nagyon sokat gazdagodott ebben a barátságban. – Köszönjük az iskolának, hogy Anci egészséges gyerekek között tanulhat, és így sajátos szemléletével gazdagíthat bennünket. Azt szeretném, ha máshol is megtapasztalhatnák ezt a diákok.
Makai M. Csilla nővér, angol-, orosz-, latintanár szerint pozitív példát kell mutatni a társadalomnak. Az iskolavezetés nagy dilemmában volt, amikor Anci a Svetits Gimnáziumba jelentkezett, hiszen a pedagógusoknak és a diákoknak egyaránt fel kellett vállalni ezt az új, speciális helyzetet. Az évek során bebizonyosodott, hogy nyitottságuk sikerrel járt. Anci példájával, gondolkodásával sokat nevel, megváltoztatja a diákok önmagukhoz és az élethez való hozzáállását. Az első próbálkozás óta már a 9. osztályban is tanul egy vak lány, és egy autista iskolatársa is van a gyerekeknek.
– Hárman vagyunk testvérek. A húgom 15 éves, szintén svetitses diák, az öcsém nyolcadikos, és ugyanolyan veleszületett betegsége van, mint nekem, folyamatosan romlik a látása. Ez nagyon elszomorít, mert mindketten tudjuk, mi vár rá. Anya nagyon féltett engem az iskolaváltás miatt. Keresztény szemléletű és a kollégiummal egy épületben lévő iskolát keresett.
Anci református vallású, de itt a Svetits intézetben minden adott volt.
– Miért vállaltad ezt a beszélgetést?
– Amikor elmegyek sétálni, azt tapasztalom, hogy az emberek csoportja kettényílik, nehogy hozzám érjenek. Szerintem semmivel sem vagyok rosszabb, mint ők. Szeretném, ha tudnák, hogy velünk semmi baj nincs. Mi nem vagyunk másabbak, és nem kell pánikba esni attól, ha valakit át kell kísérni a zebrán.
Foglalkozni kell ezzel a helyzettel, lehetőséget adni azoknak a diákoknak, akik ebben a korban szívesebben járnának speciális iskola helyett egészséges gyerekek közé, hogy ez a kortársaikban elfogadást eredményezzen, ne pedig kirekesztést. Mindent megteszek, hogy ez változzon.
– Általában hogyan viszonyulnak hozzád az emberek?
– „Olyan kár érted, pedig olyan szép vagy!” – mondta egy néni az utcán. Volt, aki elsírta magát, mert bot van a kezemben…
– Ilyenkor mit válaszolsz?
– Az ilyen embereknek, akik ezzel nem tudnak mit kezdeni, és sajnálnak, nem tudok mit mondani. De ha durván utánam kiabálnak, akkor nem hagyom magam. Szókimondó vagyok, nem rejtem véka alá a véleményemet.
– Az egészséges ember fél a teljes sötétségtől.
– Én inkább az emberektől félek egy kicsit. Ha ők nem bántanak, akkor nincs gond, de a hangokból mindig megérzem, hogy ki milyen szándékkal, érzéssel közeledik hozzám, és akkor visszahúzódok. Alapvetően bízom az emberekben, de nagyon érzékeny vagyok.
– Sok gyerek ajándéka vagy itt az iskolában.
– Azt látom, hogy a társaim sokszor fennakadnak kicsinyes problémákon, pedig van ennél sokkal nagyobb baj. Gyakran odajönnek hozzám tanácsért nemcsak az osztálytársaim, hanem iskolatársaim is, és én hamar „helyrerakom” őket.
– Hallgatnak rád?
– Azt hiszem, igen, mert vannak „visszatérők”, akik megosztják velem gondjaikat, Meghallgatok mindenkit, mert tudom, milyen rossz az, ha az emberre nem figyelnek. A megoldásra sokszor maguktól rájönnek, csak néha ki kell mondatni velük az igazságot hangosan, hogy ők is meghallják.
– Hogyan beszéled meg a helyzetedet önmagaddal?
– Teljesen feldolgozni a betegségemet talán sosem tudom majd, mert az életnek vannak olyan szakaszai, amelyek ezt újra előhozzák: új korszak az életben, ismeretlen környezet, családalapítás. Ha lesznek gyerekeim, nem fogom látni az arcukat. Beletörődtem, mert tovább kell lépni, de valami mindig fel fogja tépni a sebet.
– De ismerni fogod az illatukat, másként érezni a bőrüket, az érintés szorosabb kapcsolatot teremt… Komoly kérdésekkel kell szembenézned, megválaszolnod, értelmét találnod a dolgoknak, a betegségednek.
– Annyi mindent megteszek a hitemért, de sokszor nem megy. Azon túlteszem magam, hogy megvakultam, de a 14 éves öcsém betegségét nagyon igazságtalanságnak tartom. Sokat beszélgetek vele, tanácsaimmal segítem, de a harcot neki kell megvívni, különben össze fog törni. Édesanyámnak nagy fájdalom ez.
Értelme? Még nem jöttem rá, pedig ezen sokat gondolkodom. Lehet, hogy fiatal vagyok a válaszhoz. Ami mégis pozitívum, hogy látom a dolgok jelentőségét, van viszonyítási alapom a problémák súlyához. Ez az egyik nagy előnye, hogy bár iszonyatosan nagy pofonokat kapok az élettől, éppen ez segít felállni a pofonok után. Fel kell tudni állni, dolgozik bennem a büszkeség, hogy megmutassam másoknak: itt vagyok, én is ugyanolyan vagyok, mint ők, csak nem autóval járok, hanem fehér bottal.
– Milyennek érzed az istenkapcsolatodat?
– Amióta itt vagyok, folyton azon gondolkodom, hogy hol van az Isten – nagyon sokszor eltűnik…
– Mit érzel, amikor eltűnik?
– Minden este imádkozunk. Amikor van, akkor kiegyensúlyozott vagyok, és az apró örömöknek is örülök. De sok dologban nem értek vele egyet. Igazságtalannak érzem, hogy vannak családok, akiknek alaposan kijut a bajból. Nekünk is. Még nem tudtam megválaszolni a kérdést, hogy miért. Ezt el kell fogadni, de sokszor azt érzem, hogy nem ad hozzá elég erőt.
– A szenvedés valóban nagy titok. Nem büntetésként kapjuk, talán küldetése van az életünkben, amit nehéz felismerni.
– Igen, biztosan így van, de én még nem tudom erre a választ.
– Nemcsak saját magunkra gondolva kell haladnunk előre. Akiben több erő van, annak segíteni kell a másik ember teherviselésében. Te is nagyon sok ember segítségére vagy.
– Majd kiderül…
