Cikkek listázása

Február 11. a betegek világnapja

„Itt vagyok, és ugyanolyan vagyok, mint más…”

Szerző: Kovács Ágnes

Beszélgetésünket nevetése finomította és tette természetessé, kötetlenebbé. Oldotta azt a feszültséget, amit általában a testileg egészséges ember érez, ha a beszélgetőtársa vak. Pedig ő sem más, csak másként lát. Egyszerű bölcsessége egyre több diák előtt ismert, kedves hangja olykor erőteljes, határozott, nyomatékosítva ezzel mondanivalója fontosságát.
Kállai Antónia (Anci) Tetétlenen él a családjával, jelenleg a debreceni Svetits Gimnázium érettségire készülő tanulója. Ugyanazok a feltételek, szabályok vonatkoznak rá is, mint a társaira. Ugyanúgy – őt idézve – „a pályán van”, mint a többiek, csak nehezebb feltételekkel. De keményen küzd, be akarja bizonyítani, hogy ő is olyan, mint a többiek.

Ancival barátnői, osztálytársai – Virágh Ágnes és Szankó Ágnes – körében beszélgetünk. Nyitott, nyíltszívű lány, gyakran elneveti magát. A glaukóma (zöld hályog) betegségben fokozatosan veszítette el a látását, három éve teljesen vak mindkét szemére. Tisztán soha nem látott, nem tudja, hogyan néz ki például egy fa, csak árnyékokra, foltokra, színekre, térformákra emlékszik, amihez azonban kitűnő memóriája párosul: egy bonyolultabb épület alaprajzát akár két három alkalom után megjegyzi. Az elfogadásáért folytatott küzdelmében bölcsességre tesz szert, amivel társait, környezetét gazdagítja. Nagyon szereti a német nyelvet, továbbtanulási tervei vannak. Novellákat és főleg verseket ír, sokat elmélkedik, hangszereken játszik, aggódó édesanyja szerint vakmerő módon kerékpározik (az utcán), de bíznak benne, és ez sokat segít az önállóságában.

„Amit mi nem látunk, azt ő hallja, amit nem hallunk, azt ő látja…”

– Hangokkal, zörejekkel él. Ha valamit leejtek, akkor ő segít megtalálni, mert hallja, hová esett – kezdi a beszélgetést Virágh Ági, aki az olvasás révén ismerkedett meg közelebbről Ancival. – Ő mindig köszönni szokott. Hogy tudja, ki lép be a szobába…? Én nem szoktam, erről ismer fel. Mindig rohanok, ő segít nekem, hogy néha megálljak, körülnézzek, és meglássam, miben tudok segíteni. Mostanában sokszor előfordul, hogy reggel együtt megyünk le reggelizni, másabb így kezdeni a napot.

Ági érzi, hogy a hétköznapi feladatok monoton egyhangúsága rátelepszik az emberre, és magával ragadhatja a szürkeségbe. Anci jelenléte megtöri ezt.

– Maximalista vagyok – folytatja Virágh Ági –, előttem az érettségi, és ha valami nem az elképzeléseim szerint sikerül, utána napokig szenvedek, az elégedetlenségemnek a szobában is hangot adok. Nem tudom, mit gondol erről Anci, ő másként lát. Különösen jólesik az, ahogy ilyenkor hozzám szól. Erőteljesen, dinamikusan. A belőle áradó bölcsesség megnyugtat, és rádöbbent arra, hogy nem kell mindig a legjobbnak lenni, 70%-osan is lehet teljesíteni.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>