Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye megyés püspöke
A felfelé vezető úton…
Szerző: Körössy László
– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?
– Ha látom mások arcán az örömöt. Vagy még inkább, ha mély hitet tapasztalok valamelyik embertársam életében.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Elsősorban az ítélet nélküli elfogadás. Amikor tetteinket, megnyilvánulásainkat az irgalmasság vezeti, akkor hasonlítunk leginkább Istenre, aki végtelenül irgalmas. Egyébként minden egyes tettünk, amellyel hozzá hasonlítunk – a szeretet, az ajándékozás, a megbocsátás cselekedetei –, kimondhatatlan jó érzéssel töltenek el bennünket. Véleményem szerint éppen azért, mert ekkor hasonlítunk leginkább az „eredeti Képmásra”, akinek képére lettünk teremtve, akihez hasonlítanunk kell. Ekkor vagyunk leginkább azok, amik vagyunk, amivé lennünk kell. Hasonlót mondhatunk el még sok más tettünkről is, mellyel Teremtőnket követjük: az alkotás, a tanítás, a gyógyítás, a nevelés, a gondoskodás és még sok más, melyekbe azonban könnyen belevegyülhet az emberi gyarlóság (az önzés, a gőg, a figyelem hiánya stb.). Ezen emberi bűnök miatt tetteink nem mindig tudnak tiszta örömet adni. De az irgalomba egyszerűen nem tud vegyülni más. Ettől válik igazivá, ahogy a föltett kérdés fogalmazta.
Ha megszánunk valakit, azt még nem nevezném igazi irgalomnak. Jelen van benne az irgalom, de nagyon sok más emberi érzés, gyarlóság is belévegyülhet. Az igazi irgalom, vagyis az ítélet nélküli elfogadás már-már emberi erőt meghaladó képesség, melyet valóban csak Istentől tanulhatunk meg.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– Éppen az irgalom, amelyről most beszéltünk. Hogy elfogadjuk egymást. Ez cselekvő elfogadásként jelenik meg igazán a társadalomban. Ennek eredményeképpen tudunk egymás mellett élni, együtt dolgozni, képesek vagyunk egymást kiegészíteni. E nélkül csak külön világokat építgetünk, melyek, mint a kártyavárak, összeomlanak, ha nem az egymásrautaltság tartja össze őket.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– Az elfogadó-befogadó készségüket. Még mindig az irgalomnál maradhatunk. A bibliai nyelvben az anyaméh és az irgalom ugyanaz a szó, pontosabban annak többes számú alakja. Az édesanya magába fogadja az életet. Vérével, önmagával táplálja. Ezáltal növekszik benne az élet, az ember, az új személyiség. Hihetetlen csoda ez, az egész teremtett világ, az emberi élet lényege van elrejtve ebben a titokban. A nő akkor teljesedik ki – vagy mondhatnám: akkor teljesedik be –, ha ezt a befogadó irgalmat éli meg. Természetesen nemcsak az anyaságban, hanem minden tettében, döntésében, amely vezeti életét, és amellyel szolgál másoknak. (Félreértés ne essék: a férfiaknak ugyanez a feladatuk, hogy szolgáljanak másokat, de ők ezt másként teszik.) A legtöbb nőben – sokszor már kislány kora óta – ez természetes módon megvan, nem is tudatosul bennük, természetüknél fogva így tudnak élni, gondolkodni. Csodálom őket ezért.
Nekem igen tetszik még, hogy ők – így mondták régebben – a szépnemhez tartozók. Ők a szépei a teremtésnek. Ez is olyan bámulatosan gyönyörű, hogy Teremtő Atyánk elbűvöl minket a világban található szépségekkel, melyeknek felülmúlhatatlan csúcsa: a nő.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Egyszer egy barátommal játszottunk – épp egy hosszú gyalogzarándoklat közben. A játék abból állt, hogy mindenki keressen egy kedvező tartalmú jelzőt, mely a saját nevének kezdőbetűjével kezdődik, és amely őt leginkább jellemzi. Próbálja ki bárki, roppant nehéz! Nem könnyű őszintén megtalálni, megnevezni a jó tulajdonságunkat. A barátom, aki már ismerte a játékot, leplezetlen önbecsüléssel „Tüneményes Tibornak” titulálta magát. Én jóval hosszabban vívódtam, míg el nem neveztem magamat „Fölülemelkedő Fülöpnek”.
Nagyon hálás vagyok az Úrnak ezért a képességemért. Igen könnyen fölülemelkedem a dolgokon. Nem tudnak letaglózni, elkeseríteni. Vagy ha le is sújt valami – ez is sokszor előfordul, főként, mióta a püspöki szolgálat gyötör –, igen hamar megtalálom a kifelé, felfelé vezető utat. Nem biztos, hogy a nehézség megoldását. Hisz, valljuk meg, nagyon sok esetben egyszerűen nem is létezik megoldás, el kell fogadnunk, el kell viselnünk azt, ami érkezik. De a látásunknak meg kell találnia a ki- és felfelé vezető utat. Ez fontos! Szüleim mindketten Istenben bízó, Istenre tekintő emberek. Volt kitől örökölnöm ezt a fölemelő tulajdonságot.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Elsoroljam? Az egyik legfájdalmasabb a feledékenység. Már gyermekkoromban incselkedtek velem emiatt a nővéreim, perlekedtek a szüleim. Sajnos, ez kegyetlenül megmaradt. Elképesztő történeteim vannak erről, de nem kívánok beszámolni róluk. Most valamelyest könnyebb, hiszen az irodán számos munkatárs igyekszik akrobatikus ügyességgel áthidalni ezt a hatalmas fesztávú hiányt. Így valahogy megy a dolog. Korábban pedig a hozzám közelállók megértésére támaszkodva tudtam csak valamelyest előrehaladni a magam által állított akadályok között. Valószínű, ezért is alakult ki bennem hatalmas megértési képesség, ha valaki másnak hasonló gyöngeségével találkozom. A jó Isten mindig ki tud hozni valami jót a legrosszabb dolgokból is. Erre mondok egy másik példát. Annak idején kissé bamba gyerek is voltam. Emiatt is kaptam szurkálást az akkor még (!) kevésbé megértő testvéreimtől. Ez is megmaradt valamennyire, de jelentősen átalakult. A szemináriumban is sokat bambultam, de nem csak az órákon, inkább többet a kápolnában. Ennek viszont igen szép eredménye lett. Megszerettem tétlenül időzni ott. Nem esett nehezemre akár órákon át ott maradni. Elvonuló, monasztikus szerzetesi életemnek ez válhatott egyik alapkövévé. Tehát ezt is átalakította az Úr, hála legyen Neki!
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– A görög katolikusságom és a szerzetesi hivatásom. Lassan ébredtem rá mindkettőre. Ma azonban elválaszthatatlan tőlem, vagy inkább én vagyok elválaszthatatlan az Egyháznak e hatalmas kincsétől. Remélem.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Nem tudom, nem hiszem, hogy volna ilyen. Gyermekként, ifjúként persze sok butaságot csináltam, melyeket szívesen kihagynék az életemből. De ez már az életkor bölcsessége, melyet nem lehet elvárni a fiatalkortól. Édesapámnak egyszer, késő kamasz koromban szemrehányást tettem, hogy nem nevelt elég szigorúan. Sajnálom, hogy nem voltam magamhoz elég szigorú a rendben, a következetességben. Ugyanakkor, ha tehetném, még többet csavarognék, még több kalandba fognék. Nyilván jól meg van szerkesztve az életünk, jobban, mint ha mi fabrikálnánk a tetszésünk szerint.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Ma már elválaszthatatlan a görög katolikusságtól – mint mondottam. Krisztushoz tartozást jelent. Ujjongó örömet, hogy Krisztus Titokzatos Testéhez tartozom. Egyszersmind hatalmas könnyedséget, hogy ez a Test tart engem, táplál, véd, erősít, vezet. Sokszor úgy érzem, alig kell nekünk erőfeszítéseket tennünk, hisz minden adódik, minden megy a maga útján, csak nekünk is azon az úton kell mennünk. Vagy még inkább nem is mennünk, hanem fölszállnunk a minket vivő kocsira, vonatra. Azt hiszem, a katolikusságom elsősorban ezt az Egyházhoz tartozást jelenti. A kegyelem testvéreimen keresztül érkezik, akik szintén ujjongó tagjai a Titokzatosnak. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ugyanakkor ez egymással is összeköt bennünket. Csodálatos, nem?
– Mit jelent az Ön számára a szerzetesség?
– Kiüresedést, végtelen szabadságot. Ha az ember elveszíti önmagát, már nem kell többé semmihez sem ragaszkodnia, őt sem köti semmi, egyedül a kegyelem, az Isten szeretetének köteléke. Mely, nyilván, nem bénít, hanem fölszabadít, röpít, elvezet a végső beteljesedéshez. Szerzetesként találtam meg igazán, mit jelent a kereszténység, a krisztusi élet, mit jelent az imádság, az Istennel való közösség, mit jelent az emberi közösség formáló ereje. No, ez utóbbi sokszor igen fájdalmas tapasztalatokon át vezet, de hát ez hozzátartozik az úthoz. Mint a meredek kapaszkodók a hegymászáshoz. A szerzetesség forró Isten-kapcsolat, meleg emberi közösség, elpusztíthatatlan küzdőerő.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?
– Bevallom, időszakonként változott. Mint tanulmányaim során a kedvenc költőm: épp, amelyikkel foglalkoztunk. Talán illő volna most már megállapodni, de valószínű, lelki élet terén még kisiskolás vagyok, azért bizonytalankodom e téren. Sokat jelentett nekem Szent Ferenc, Bosco Szent János, mindkét Szent Teréz, Szárovi Szent Szerafim, Áthoszhegyi Szent Sziluán, aztán érlelődő fejjel mentem az egyházkorban egyre visszafelé: Damaszkuszi Szent János, Nagy Szent Bazil, Antiochiai Szent Ignác. De még sorolnom kellene tovább. Látható, hogy nem horgonyoztam le (még) egyiküknél sem.
És miért? Mert mást-mást tanultam mindegyiktől. Szent Szerafimtól a Szentlélek szerepét a belső imában, Szent Sziluántól a teljes ráhagyatkozást, Damaszkuszi Szent Jánostól az istendicséretet, Szent Ignáctól a vértanúság szeretetét, Szent Baziltól az Egyház szervezett munkálkodását, Kis Szent Teréztől a bizalom csodáját, Nagytól az Istenben gyökerező elszántságot, Bosco Szent Jánostól az építő derűt, Szent Ferenctől szintén a hitből fakadó elszántságot. De még hosszú volna a sor. Ez is katolikusságunk örömének része, hogy ennyire sokan vagyunk, egy nagy család tagjai, amelyben bármily hitványkán veszünk is részt, mégis beletartozunk.
Az, persze, külön büszkeség, hogy görög katolikus lévén az Egy-ház mindkét tüdejének szentjeit ismerhetem és tisztelhetem.
– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?
– Azt hiszem, gróf Széchenyi István. Gyermekkoromtól lenyűgözött az alakja, az embereken segíteni akarás és tudás hatalmas képessége. Életének dicstelen befejezése számomra csupán az emberi élet nyomorúságát mutatja, de az ő emberi nagyságából nem vesz el semmit. Sokáig példaképemnek tekintettem. Aztán az életem alakulása során ez feledésbe ment, de nem kizárt, hogy új szolgálatom során újra fölelevenedik ez a kép.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– Máté „hat, hat”. Így szoktam emlegetni, azért írom le most is így. Jézus a belső szobába zárkózásra buzdítja az imádkozni készülőt. Az ókeresztény kor óta az atyák ezt a belső szobát a szívben találták meg. Hihetetlen, mondani kimeríthetetlen mélység tárul föl ebben a néhány szóban, egy évezrednyi imádságos tapasztalat bontakozik ki belőle.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Valamelyik verseskötetet az éppen időszerű kedvenc költőtől.
– Ki a kedvenc regényalakja, és miért szereti?
– Sokáig Jean Valjean volt. Később Aljosa Karamazov.
– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?
– Hú, micsoda kérdés! Több ilyen vacsorát is szeretnék. Az elsőre szüleimet és három nővéremet hívnám meg. Hogy a többire kiket, azt fedje inkább titok, nehogy valaki megbántódjék.
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– Nagyon szeretem a tokaji borokat, édeset és szárazat egyaránt. Külföldi tartózkodásaim során sokszor töltött el büszkeséggel ennek a nemes bornak különlegessége, testes ereje. De talán öregszem: egyre szívesebben iszom a száraz vörös borokat. Ám nem vagyok értője, nem tudom megmondani, hogy melyik évjárat, melyik dűlőről való palackozás a legjobb.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Erőltetett volna most valamelyiket is kiválasztanom. Szégyenkezve vallom be, hogy nagyra becsült elődöm sok-sok virágát is más gondozza helyettem. Biztosan rossz ember vagyok, azért van ez így. Ha már növényről van szó, inkább a dámóci szerzetesházban hagyott zöldséges kertet emlegetem. Ott sok büszkeségem volt. A falusi asszonyoknak is sokszor én adtam palántát, terményt, tanácsot. De hadd ne soroljam föl az ottani kiskertünk terményeit.
– Mivel tölti szabadidejét?
– Kottázással. Ha van egy kis lopott szabadidőm, akkor liturgikus énekeken csemegézem. Sajnos, püspökké szentelésem óta ez még egyszer sem fordult elő.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Beato Angelico és Giotto, az ikonfestészet és a reneszánsz elválási pontjának képviselői. Mellettük pedig még minden ikonfestő.
– Van-e kedvenc sportja, sportolója?
– Nincsen. A sportvilágban teljesen tájékozatlan vagyok. A sportban azért nem. Rendszeresen járunk focizni a paptestvérekkel. Annyi igaz, hogy szívesebben kosárlabdáznék, de arra kevesebb lelkes társ akad. Valahogy a foci népszerűbb. Nagy büszkeségem, hogy a kispapjaim igen jól játszanak. Örömmel nézem technikás, mégis jól szervezett, nem önző játékukat.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Krisztus fölszentelt papjaként csodatevő erő van a kezemben. Nem vágyom többre. Általában lassú, észrevétlen csodáknak vagyunk munkatársai. A legszebb csoda egy-egy ember megtérése. Gyönyörű dolog részt venni benne. Kevésbé látványos a szentségekkel való élet, akár részese, akár osztója vagyok. Lehet, hogy mindez szürke, egyházi szövegnek tűnik, de csak, ha kívülről szemléli az ember. Engem lenyűgöz az Egyházunk ereje, mely sokszor, legtöbbször láthatatlan. Talán a Szent Liturgiában mutatkozik meg mégis látványosan. Megrendítő az a csoda is, amit a Szent Liturgia tud művelni az emberekben.
Nos, ezeket a csodákat mindig lassan bontakoztatja ki az egyetlen Csodatevő. Azt hiszem, magam sem siettetném jobban. Nyilván jó volna, igen szeretném megváltoztatni az embereket, hogy egy csapásra higgyenek. De hát, ha Ő nem teszi, akkor én miért szaladnék elébe?
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– Mindet, amelyben jártam. A városok közül pedig Szegedet. De biztosan azért, mert ott nőttem föl.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Kivétel nélkül mindenütt. Emlékszem, még katonakoromban is egy-egy szabadság után azt mondtam, hogy hazamegyek a laktanyába.
Ugyanakkor, persze, sehol sem. Ez a teljes hontalanság a püspöki kinevezésemmel véglegesült. Jóleső érzés.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Kottáznék – azt hiszem.
