Jakab Gábor atya emlékei régi karácsonyokról, ajándékokról
Isten nem veszítette el hitét az emberekben!
Szerző: Toldi Éva
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek. / Ráhányni mindent, ami antik, ócska, / Csorbát, töröttet s ami új, meg ép…” – sóhajt fel József Attila a világ hidegsége láttán. Figyelmeztetése nekünk is szól így advent idején: át kell lépnünk a rideg tárgyakon, hamis ragaszkodásainkon, a rossz megszokottságokon, a látszat-hagyományon, a mulandóságokon, s megteremteni az új világot, az új embert önmagunkban, megtisztítani ferde és botló életünket a Jövendő, az Eljövendő által. Advent a készülődés, a várakozás szent időszaka. Az emberek a lélek melegségére vágynak, simogatásra, bíztatásra, a szeretet békéjével bélelt otthonra, az atyai jó szóra, az anyai betakargatásra, szerető ölelésre, közös szívdobbanásra, hogy felmelegedjen ez az elárvult, kizsarolt, áruvá züllesztett földgolyó. Jakab Gábor, kolozsvár-kerekdombi plébánost, aki Tamási Áron szülőföldjén látta meg a napvilágot, s ott töltötte gyermekkorát, arra kértem, meséljen olvasóinknak a közelgő ünnep üzenetéről, s az ő legszebb karácsonyairól, hogy átmelegedjünk élményeitől magunk is. Meséljen azokról a tüzekről, amelyeket ott gyújtott meg benne a kis Jézus, s amelyek egész életén át elkísérték.
– Az ünnepek között karácsony valóban a „legszebb” ünnep, a szeretet ünnepe. S mert Isten bibliai tanítása szerint „előbb szeretett minket”, elsődlegesen Isten irántunk kinyilvánított szeretetének az ünnepe („úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”). Rabindranath Tagore hindu bölcselő könyvében olvastam egy megkapóan szép gondolatot: „Minden újszülött gyermek azt az üzenetet hozza magával a Földre, hogy Isten nem veszítette el még hitét az emberben”. Ha ez igaz egy „közönséges” emberi gyermekkel kapcsolatosan, akkor még inkább igaz az isteni Gyermekkel, Jézussal kapcsolatosan. Mindenféle más látszat ellenére sem veszítette el még hitét Isten bennünk, emberekben. S ez a mi nagy-nagy szerencsénk! Jövőnk szempontjából óriási jelentősége van ennek a karácsonyi felismerésnek! Ezért a Jézus születését hírül adó angyalok így bátorították a pásztorokat: Ne féljetek! És ezt mondják nekünk is: Emberek, ne féljetek! Bízzatok! Az előbb-utóbb győzedelmeskedő személyes Szeretet-Isten kirántja a gyűlölet hullámveréséből a sok tekintetben kificamodott világot, s felfedezteti vele az értéktelen kacatokkal szemben az igazi értékeket.
A karácsony szó hallatán mindig különös melegség tölti el szívemet. Amióta csak tudom az eszemet, e nap számomra mindig nagyon bensőséges és sajátosan családias hangulatú ünnepet jelentett. Leginkább boldog gyermekkorom jut eszembe: a szülői ház, amelynek édesanyám teremtette vallásos légkörében fölcseperedtem; a kisebb magaslatra épített, gyönyörű, messziről is jól látható fehér tornyú farkaslaki templom, és maga a Nyikó menti székely nagy falu, amelyet Tamási Áron olyan „kehelynek” nevezett, amelybe „e kerek földnek minden fűszere egybefőzetett”. S figyelmeztetésül még ezt is hozzáfűzte: „aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el”. Arról a Farkaslakáról, szülőfalumról van szó, amely a december végi ünnepre még a legmesszibb idegenben dolgozó lakóit, a szénégetőket is összegyűjti, hogy aztán az éjféli misén teli torokból fölzendülhessen ajkukon úgy és olyan erővel, mint sehol máshol a világon, a gyönyörű karácsonyi ének: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk”! És eszembe jutnak természetesen az emlékezetes kántálások is. Gyermekkoromban magam is jártam késő éjszakába nyúlóan, csoportokba verődve a falu portáit, az összeölelkező kántáló legényekkel. A házak előtt megálltunk, és karácsonyi dalokat énekeltünk, áldott ünnepet kívántunk a ház lakóinak, mire a gazda behívott minket s megkínáltak ünnepi finomságokkal, itallal, kaláccsal.
Ez az ünnep összehoz évről évre enyéimmel, s ezáltal nemcsak összetart, mint családot vagy nagyobb közösséget, de meg is tart egymás számára, mint nélkülözhetetlen társat. Papként mindenik állomáshelyemen ilyen megfontolással szerveztem meg a karácsonyi, illetve a betlehemes ünnepségeket.
– A globalizált világban mintha kiüresedett volna a karácsony és a szeretet fogalma is. Mintha azt sugallná e „gazdaságkor”, hogy az önzetlen szeretet csak naivitás, s csupán az az igazi ajándék, ami pénzbe kerül…
– Ajándékozás tekintetében szegénység és visszafogott szerénység jellemezte gyermekéveimben a karácsonyt, gazdagabb ajándékokra nemigen tellett. Kihívóan csillogó karácsonyfára sem emlékszem, néhány alma, keksz, meg dió csüngött a fenyőfán, de a barátságos hangulatot és emberi melegséget árasztó esti közös éneklésekre, a faluszerte itt is ott is felcsendülő szent énekekre, az éjféli misére, utána ünnepi asztalunkon a hagyományos töltelékes káposztára, s a templomból hazahozott vallásos hangulatra – igen. Lisieux-i Szent Teréz szavai, amelyekkel gyermekkori karácsonyi élményére emlékszik vissza, a mai elüzletiesedett világnak is üzennek: „éreztem, hogy szívembe hatol a Szeretet, annak szüksége, hogy elfelejtsem önmagam azért, hogy örömöt szerezzek másoknak, s ettől fogva boldog voltam”.
– Mindenkinek vannak emlékezetes karácsonyai, évtizedek múltán is emlékezetes ajándékai, s ezek az emlékek, élmények felmelegítik az ember szívét. Kérem, osszon meg egyet ezek közül olvasóinkkal!
– Az ma már bizonyára hihetetlennek tűnhet sokaknak, hogy nálunk Romániában, az 1989-es változások előtt a „karácsony” szót, a jeles egyházi ünnep nevét hivatalosan sem kimondani, sem leírni nem lehetett. Hála Istennek, hogy húsz éve immár túl vagyunk ezen, a kommunista hatalmi tiltás a túlságosan is sokáig haldokló rezsimmel együtt végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében. A változások előtti esztendőben, 1988 karácsonyán meglátogatott szerény hajlékomban kedves nejével az én nagy nevű költő komám, Kányádi Sándor (mindkét fiának bérmakeresztapja vagyok, innen a komaság), s beszélgetés közben megajándékozott Az Isten háta mögött című, éppen karácsonyra írt, akkor nagyon időszerű, és igen komoly üzenetet hordozó versével (lásd a keretben!), amit azon nyomban ott és akkor kanyarított rá egy A4-es írólapra a következő dedikációval: „1988 Karácsony első napján kapartam le Jakab Gábor barátomnak szolgálati céllal. Sok szeretettel, Kányádi Sándor”. Ez az én egyik legszebb, legemlékezetesebb ajándékom máig.
– Karácsony és a közelgő új év kapcsán az ember önkéntelenül vagy tudatosan számot vet, mit tett az eltelt esztendőben, mit mulasztott el, miben vétkezett, és mivel járult hozzá, hogy a világ jobb legyen…
– Én 1970 óta a plébániámhoz tartozó családoknak karácsonyra minden évben hosszabb levelet írok (az idei lesz a 40.), amelyben ehhez a számvetéshez segítséget, támpontokat szoktam adni. Minden év vége az idő feltartóztathatatlan múlására kell, hogy figyelmeztessen mindannyiunkat. „Mi az idő?” – teszi fel a kérdést Szent Ágoston Vallomások című művében, majd így válaszol: „Ha kérdezik – nem tudom. Ha viszont nem kérdezik, akkor tudom.” E felismerés komoly önvizsgálatra és számvetésre kell, hogy késztesse a mindenkori teremtett embert: A világnak egy nagyon kicsi szöglete én vagyok, és te vagy, ahol változtatni tudsz, illetve változtatni tudok, mert hatalmamban, illetve hatalmadban áll. A többi nem áll hatalmunkban. Ezzel kapcsolatban szülőfalum íróját, Tamási Áront idézem: „Csak az az egyetlen örök ajtó a fontos, amelyen egymás szívébe be tudunk lépni”. Nos, nekünk is egymás ajtaján kell egymás szívébe belépnünk, mert akkor, és csak akkor (!) lesz, illetve lehet békét hozó és békét sugárzó, tisztító erejű karácsonyunk és új évünk.
