Karácsonyi gondolatok
Engedd, hogy rád találjon Isten szeretete!
Szerző: Bartók Ferenc OSB plébános
Manapság a leggyakrabban elhangzó szó a válság. Kétségtelenül az egész világ válságos időszakot él át, minden, ami eddig többé-kevésbé biztosnak tűnt, szinte egyik napról a másikra bizonytalan, ingoványos talajjá vált. A válság azonban életünk mélyebb rétegeit is érinti: az erkölcsi rendet, az emberek egymás közötti kapcsolatát, az Istenhez és önmagunkhoz való viszonyunkat. De a mai ember „pusztába taszítottsága” nemcsak megpróbáltatásokat hoz magával, hanem alkalmat ad az Istennel való találkozásra is. Sokakban megszületik ma a vágy, hogy néhány alapkérdésre újra választ keressenek: Ki vagyok? Honnan és hová tart az életem? A közelgő karácsonyi ünnepkör kegyelmi alkalom arra, hogy a válaszkeresés útján elinduljunk.
Karácsony a szeretet ünnepe – halljuk az ünnep közeledtével. Valóban az, de nemcsak a humánus szeretet ünnepe, hanem az isteni szereteté, az Istentől felénk áradó szeretet ünnepe.
Gyermekkorom egyik fontos vallási élményeként tartom számon azt a szentképet, amely a konyhánk falán lógott. Jézust ábrázolta, ahogy egy ajtó előtt áll és kopogtat. Akkor még mit sem tudtam a Jelenések könyvének szavairól: „Az ajtóban állok és kopogtatok…” Sokszor kérdeztem és kérdezem ma is magamtól: vajon mi igézett meg a képen látható jelenetben? Talán annak a feszültsége, hogy ahol Jézus kopogtat, ott vajon megnyílik-e az ajtó? Karácsonykor Jézus születését, Isten örökkévaló Fiának megtestesülését ünnepeljük. Ő emberré lett értünk, tekintetével keres bennünket, és személy szerint engem is, életem ajtajában áll és kopogtat nálam. Barsi Balázs atya írja egyik elmélkedésében: „Hogyan lehet az, hogy az jön el hozzám, aki mindent betölt jelenlétével? Miként lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át engem keresve, ő, aki átlátja a mélységeket és a kerubok fölött trónol? Ezek a kérdések, ez a megdöbbenés a karácsony – semmi más – (…) és ami nem ehhez a csodálkozáshoz tartozik, nem is karácsony. (…) Ő nemcsak azért keres, mert nekem szükségem van rá, hanem mert ő maga is szomjazik szeretetemre. Itt vége van minden filozófiai istenképnek, itt kezdődik a kinyilatkoztatás, a reveláció.”
A karácsony valóban a szeretet ünnepe, de elsősorban az isteni szereteté. Mert – ahogy Szent János az első levelében írja – „a szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4,10). A mi szeretetünk, amely megnyilvánul szeretteink felé, csak akkor lesz valóságos, hiteles és állhatatosan megmaradó, ha a fenti istenélményből táplálkozik. Ebben ugyancsak Szent János erősít meg bennünket: „Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn 4,11).
A karácsonyvárás mindig tele van izgalommal, feszült várakozással és sokszor túlhajtott tevékenységgel. Fel kell készülnünk arra, hogy a karácsony kegyelmi üzenete mellett mindig ott van a sátán támadása is. Mert akiben Isten Fia lakást szeretne venni, ott megjelenik a gonosz lélek is, hogy megpróbálja megakadályozni ezt. Bizony sokszor teszik keserűvé a karácsonyt a szeretetlenség, a meggondolatlanul kimondott szavak, a meddő, értelmetlen viták, amelyek azt szeretnék tisztázni: „ugye nekem van igazam”? Milyen sokszor kísért meg bennünket karácsony táján az ördög a túlhajszoltsággal, amely fáradttá, örömtelenné tesz bennünket, amely megakadályozza, hogy egész valónkkal jelen legyünk Isten és szeretteink számára.
A karácsony ünnepéhez hozzátartozik az ajándékozás. Az igazi ajándékozó az önmagát adó Isten, aki szeretett Fiát adja nekünk, aki testvérünkké lesz, és akiben, aki által mi is egymás testvérei lehetünk. Megajándékozottak vagyunk. Ebből az élményből fakad a vágyunk, hogy mi is tovább adjuk ezt a szeretetet, mi is ajándékozzunk.
A legnagyobb ajándék, amit a másiknak adhatunk, önmagunk odaajándékozása. Ahogy az oltáron Krisztus szeretetáldo zata által a parányi kovásztalan búza kenyér Krisztus testévé, a kortynyi bor és a csöpp víz Krisztus vérévé lényegül át, ugyanúgy a mi egyszerű karácsonyi ajándékunk is átlényegül, „megszentelődik”, ha mögötte önátadásunk, szeretteink számára való „teljes jelenlétünk” húzódik meg.
Az Isten Fia azért testesült meg, hogy bűneinkre megbocsátást, irgalmasságot hozzon. Mennyire krisztusivá teszi az ajándékunkat, ha azt átjárja a szeretteink felé való irgalmasságunk és megbocsátásunk.
A most közelgő karácsony lehetőség arra, hogy bátran kilépjünk a mai kor „diktátumából”, hogy mértéktelen és legtöbbször személytelen ajándéközönnel adminisztráljuk a másik iránti szeretetünket, amely bizony sokszor már csak torzója az igazi, áldozatot is vállalni tudó, önátadó szeretetnek. Újuljunk meg tehát Isten szeretetében, engedjük, hogy lakást vegyen szívünkben a megtestesült Ige, hogy újra tartalmassá, kegyelmivé válhasson egymás iránti szeretetünk is. Az ajándéközön helyett vigyük inkább annak örömét családunkba, hogy Jézus kopogtatását meghallottuk, őt beengedtük életünkbe, és az „Istennel való közösségünk” gyümölcsét szeretteinkkel is meg akarjuk osztani.
