„Családlátogatáson” jártunk Vecsésen
Élő hittel ünnepelni
Szerző: Körössy László
Fotó: Körössy László
Intenzív közösségi és hitélet, az evangelizáció régi és új formáinak együttes jelenléte jellemzi Vecsésen a Szűz Mária Szívének szentelt Andrássy-telepi plébánia közösségét, amelyet Varga Péter plébános vezet. Csak néhány program a széles választékból: a bibliaismeret és a közös imádság elmélyítését szolgáló „Vándorevangélium” apostoli munka révén számos család életében gyakoribbá vált a Szentírásolvasás, idén bevezették a plébániai családközösségek körében a „Szállást keres a Szent Család” megújuló hagyományát és a Keresztény Élet Közösségének (KÉK) helyi csoportja adventi lelkigyakorlattal készült az ünnepre. A 2009-es esztendő nagy újdonsága azonban a januárban meghirdetett Alfa-kurzus elindítása volt. A világszerte sikerrel alkalmazott, az Egyház által is támogatott tanfolyamon a résztvevők adott keretek között (például vacsorával egybekötött beszélgetés során) ismerkednek meg a keresztény hittel, tanítással, vagy éppen ezen alkalmakon mélyítik el hitbeli ismereteiket. Az elő kurzusra többnyire a helyi plébániák tagjai jelentkeztek, de az év közben elindított második tanfolyamra már szélesebb körből gyűlt össze a tizenhat fős csoport. A kurzusokon az Andrássy-telepi plébánia közösségéhez tartozó Pusztai házaspár is részt vett. Lacival és Mónikával az Alfa-estéken tapasztalt élményeikről, az élő hit fontosságáról és az ünnep lényegéről is beszélgettünk – érdeklődő szemekkel figyelő gyermekeik, Adrienn, Máté és Bálint jelenlétében.
– Hat évvel ezelőtt, amikor a fiúk elkezdtek iskolába járni és hittanosok lettek, hamar világossá vált számunkra, hogy a hitoktatás mellett otthon is szükség van a katolikus nevelésre. Varga Péter atya éppen ez idő tájt került az Andrássy-telepi plébániára, és ekkor kezdődött el a gyerekek felkészítése is az elsőáldozásra – mondja Laci.
– S egyúttal a szülőké is – teszi hozzá Mónika. – Péter atya ugyanis minden hónapban szülői értekezletet tartott a leendő elsőáldozók szüleinek, együttműködést kérve tőlünk. Ezeken az alkalmakon összekovácsolódott a szülők kis közössége, és egyre több családot ismertünk meg mi is.
Miután Varga Péter atya elkezdte szolgálatát, plébániai segítők is érkeztek az Andrássy-telepre, egy fiatal házaspár, akik hamarosan családközösségeket szerveztek. E plébániai csoportok azóta is összejárnak, s a közös beszélgetések vagy éppen a társas táncok tanulásának ideje alatt a gyerekek egy másik teremben játszanak, megfelelő felügyelet mellett. A Pusztai család is tagja egy ilyen csoportnak, bekapcsolódtak a Vándorevangélium „mozgalomba” is, több szálon kötődnek a plébániához. Mónika a katekumenátus keretében készül az elsőáldozásra. Őt kereste meg Varga Péter atya, hogy a „hivatalos” felkészítés mellett kezdje el az Alfa-kurzust, amely idén januárban indult a plébánián.
– Péter atya kezembe adott egy kis tájékoztató füzetet, amelyben az elsők között szerepelt a következő kérdés: Kicsoda Jézus? Megdöbbentem, hogy Péter atya azt gondolja rólam, még ezt sem tudom – meséli Móni. – Nem értettem, miért vesz egy kalap alá azokkal az istenkereső emberekkel, akik életükben először hallanak a kereszténységről? Az első előadás után azonban megértettem, hogy az Alfa-kurzus nemcsak „keresőknek” szól, hanem mindenkinek: az élő hit nélkül, pusztán szokásból templomba járó embereknek, de a mélyen hívőknek is. Az alkalmakon megértettem, hogyan lehet keresztényként élni a hétköznapokban is. Persze jártunk mi templomba korábban is, és mindig jó érzéssel tértünk haza, de nem volt meg bennem a vágy, hogy minden héten újra és újra ott legyek. Nem éreztem a hiányát. Mostanra ez teljesen megváltozott, és tudom, hogy ehhez szükség volt az Alfa-kurzuson kapott „lendületre”.
– A tanfolyam során milyen változást tapasztalt magában? – kérdezem Mónikát, s ő szívből jövő lelkesedéssel válaszol:
– Bárkinek tudok beszélni a hitemről, Jézusról, a kereszténységről. Korábban is szívesen megosztottam volna a vallással, a hitel kapcsolatos gondolataimat barátokkal, ismerősökkel, de nem mertem. A kurzus kezdete óta azonban bátrabb lettem, sőt másokon is észrevettem, hogy megnyílnak, mert megérzik, hogy hasonlóképpen gondolkodnak, mint én, és hasonlóak a szorongásaik is. Ne tagadjuk, hogy a hitben való fejlődés útján támadhatnak félelmeink, sok mindent nem értünk, de ezeket a nehézségeket nem kell szégyellenünk! Az Alfa-kurzuson láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nehézségekkel küszködik, de fontos az a tudat, hogy gondjainkkal nem vagyunk egyedül, hiszen mellettünk vannak hittestvéreink is. A kurzuson mindenki merte önmagát adni, őszintén, és ezáltal sokat tanultunk egymástól, én például olyan emberektől is, akik eleinte nem voltak számomra szimpatikusak.
– Az első kurzusnak több olyan résztvevője is volt, akik már régebb óta jártak templomba – folytatja Laci. – Én nem tudtam csatlakozni a csoporthoz, a feladatom az volt, hogy a gyerekekre vigyázzak. Az alkalmak este hétkor kezdődtek, és Móni este tíz előtt nem jött haza. Amikor megérkezett, láttam rajta a hatalmas lelkesedést, és ennek nagyon örültem. Bíztatott, hogy a következő kurzuson én is vegyek részt, mert amit ott átélt, azt szavakban nem tudja nekem átadni. Amikor letelt a tíz alkalom, és szeptemberben megkezdődött a második tanfolyam, csatlakoztam a csoporthoz.
Az Alfa-kurzus számomra elsősorban belső rendszerezettséget adott – szögezi le Laci, akit arról is beszél, hogy miként egyeztette össze az alkalmakon való részvételt a versenyszférában végzett munkájával. – Inkább átszerveztem a hivatalos ügyeket – például nem vettem részt egy munkavacsorán –, de a csütörtök esti beszélgetésekről nem akartam lemaradni.
– A munkahelyén hogyan élte meg a kereszténységét?
– Főként a gondolkodásmódom által és az emberekkel való kapcsolataimban, de azt is megfigyeltem, hogy hívő beállítódásomnak köszönhetően egy-egy nehezebb időszakot könnyebben átvészelek, mint mások. Igyekszem a családommal is sűrűn együtt lenni, közös programokat szervezni. Hagyomány nálunk, hogy a gyermekeinkkel elsősorban saját hazánkat szeretnénk megismertetni, ezért sokat kirándulunk, utazunk az országban, nyaranta felfedezünk egy-egy tájegységet. Idén először már elmentünk volna külföldre is, válság lévén azonban inkább egy biciklitúrára mentünk a plébániai közösség családjaival. Hallatlan nagy élmény volt, és jól összekovácsolta a közösséget, igaz, nem éltünk luxuskörülmények között, mégis jól éreztük magunkat.
– Ez volt a lényeg – szól közbe nevetve Mónika.
– Igen, tizennégy év házasság után először alhattam egy sátorban a feleségemmel – teszi hozzá Laci.
Az év végi ünnepre készülő házaspárt arról is kérdeztem, hogy a lelki- és hitéletükben bekövetkezett pozitív változás miként határozza meg ünneplésüket.
– Az elmúlt esztendők alatt megváltozott az értékrendünk, a fogyasztói szemlélettel szakítva már nem az a fontos számunkra, hogy a karácsonyfa alatt milyen mértékű, pénzben kifejezhető érték vált tulajdonost, hanem az a lényeges, amit ünnepelünk – mondja Laci.
– Igen, visszakapta a lényegét az ünnep, Jézus születése áll a középpontban, és nem a külföldről beszivárgott divatok vagy az ajándékok – folytatja Mónika. – Most már ellen tudunk állni ennek, és érdemes is ellenállni. Többek közt ezen a téren is bátorítást kaptam az Alfa-kurzuson, valamint önbizalmat is, amely segít fejlődni a hitben.
Természetesen meg kell tanulnunk az alázatot is, főként a szenvedések, a fájdalom, a betegségek idején, de az Úr bátorságot is ad, ami ahhoz szükséges, hogy tudjunk vigasztalni, segíteni másokat.
Mónika mindannyiunkat bátorít, amikor azt tanácsolja: Gondoljunk arra az ünnep fényében, hogy nemcsak a karácsonyfa alatt, hanem a hétköznapokban is megélhetjük a kereszténységünket, amely nemcsak kétezer éves múlt, hanem jelenvalóság, amely élhető ma is – ebben a pillanatban is.
