Novella
Margaréta – alkonyatkor
Szerző: Toldi Éva
A sok használattól a lemez megkopott, néha meg-megugrott a tű rajta. Ilyenkor előfordult, hogy humoros szövegösszefüggéseket produkált a gép, nevetésre ingerelve az asszonyt.
– Bizony, karikatúrája lettem önmagamnak – sóhajtotta.
Mert maga se hitte egészen, hogy még előfordulhat vele negyvenhárom évnyi csendes, boldog házasság után, párja elvesztése után, hogy valaha is szerelemes lehet. Miközben hamiskásan mégis a tükörbe pillantott oldalvást, azzal nyugtatgatta magát: a lánya erőltette rá, hogy menjen el a nyugdíjas klubba. Ha nem akaratoskodik, nem kezdi el piszkálni a hiúságát az új ruhával, ha nem húzza be a sarki fodrászüzletbe erőszakkal, soha nem jutott volna eszébe, hogy új lakója is lehetne még a szívének.
– Nevetséges – dohogja az orra alá. Aztán mégiscsak fél szemmel a tükörbe tekint, észrevétlenül megigazítja a haját, majd kifut a konyhába, előkészíti a kávéscsészéket, tálcára helyezi a kuglófot, amit már kora reggel kisütött.
Istenem, a férje mennyire szerette ezt! Néha el is kellett dugnia előle, nehogy probléma legyen belőle. Melegen ugyanis az öreg nem ehetett abból a fekélye miatt.
Nem szép tőlem, ugye, hogy most egy másik embernek kínálom fel az öregem kedvenc ételét?! – mereng, aztán elhessegeti e gondolatot.
Vajon eljön-e az öregember a klubból? Pár napja, mikor hazakísérte őt a piacról, észrevette a szemében azokat az ismerős fényeket, amelyeket a párjáéban is sokszor látott közös életük során. Ezek a boldogság fényei voltak. Tekintete tele volt a reménység sugaraival. Olyan volt e tekintet, mint a párjáé, mikor ötven-egynéhány évesen nagyszülők lettek, s első unokájukat a karjukba vehették.
Az öregasszony izgalommal várta a férfit. Nehéz lett volna nem észrevenni, még inkább letagadni, hogy mennyire kedves volt neki az öreg, akit pedig még csak pár hónapja ismert. Szerette a mosolyát, a sóhajtását, meg ahogy a kezét dörzsölgette zavarában nemegyszer, szinte kamaszos bájjal, ha az életéről mesélt, a fiatalságáról. S szinte minden gesztusában valami az urára emlékeztette. S mivel őt nagyon szerette, s kimondhatatlanul hiányzott neki tíz év után is, hát jólesett magát elringatni a gondolattal: A Jóisten még egy ajándékot tartogat neki – búcsúzásként.
A Jóisten… Újabban sokszor gondolt nosztalgiával gyermekkorára, amikor vasárnap a mamával, a papával kart karba öltve mentek a misére. Amikor még felhőtlenül hitt, amikor még tudott őszintén, mélyen imádkozni. Mára elveszítette ezt az édes fonalat, s nem is érzi felkészültnek magát rá. Férjura nem volt vallásos, de nagyon emberséges ember volt. S neki csak álmaiban üzent a Jóisten az életcsaták között néha, hogy törlesztendő feladatai volnának.
Lehet, hogy csak egyszerűen el kellene mennem a templomba újra, és megpróbálnom beszélgetni az Úrral?! – tépelődött. Csendben, titokban, hogy senki ne bánthasson, s ne is csúfolkodhassék ezen azután?!
Lehet, gondolja végig ki tudja, hányadszor már, de a végén mégis mindig elbátortalanodik. Talán, ha az öregember hívná, talán akkor elmenne vele…
Csengettek.
– Isten hozta! – kéredzkedett az asszony ajkára a dédi régi köszöntése a gyermekkorból. Előbb egy hatalmas csokor margaréta „lépett be” az ajtón, majd a férfi. S szemében ott játszott ismét az a múltkori Fény…
