Cikkek listázása

Török Ferenc építésszel beszélgettünk

Geometria és fény

Szerző: Bodnár Zita

Török Ferenc a modern és organikus formavilág harmóniájára épülő, geometrikus szerkesztésű házaival iskolát teremtő építész, a magyar regionalizmus nagymestere, nagyszámú szakmai elismerés – Kossuth-díj, Ybl-díj, Pro Architektúra-díj… – kitüntetettje, a Magyar Művészeti Akadémia és a Professzorok Batthyány Körének tagja. Számos hazai középület, lakóépület, műemléki rekonstrukció és egyházművészeti alkotás – például a nemeshetési templom, az edelényi görög katolikus templom, a budapesti Magyar Szentek Temploma, a vatikáni nunciatúra… – megálmodója.
– Hogyan indult pályája?

– Kiváló nevelők kezébe kerültem. Tizenkét éves koromban ismerkedtem meg Hegedüs Viktor Honor karmelita atyával, akivel egészen az 1975-ben bekövetkezett haláláig tartottam a kapcsolatot. Személye mind a mai napig meghatározó életemben. Ugyanilyen nagyszerű ember volt a gimnáziumi matematika-fizika tanárom, Urbán János, a piarista Urbán József édesapja, aki az ’50-es évek elejétől úgy beszélt erkölcsről kamasz gyerekeknek, hogy nem mondta ki a Katolikus Egyház nevét, de határtalan bátorsággal nevelt bennünket.

Középiskolásként nagyon szerettem a matematikát, ugyanakkor szerettem rajzolni és festeni is. Ez a környezetemnek is feltűnt. Gyakorta mondogatták, hogy építész az, aki egy személyben műszaki beállítottságú és művész is. Így kerültem az építészmérnöki pályára, ahol ismét csak nagyszerű emberek keze közé vezetett a Jóisten: Weichinger Károly, Kossuth-díjas építész, a Középülettervezési Tanszék vezetője és Gádoros Lajos professzor mellett cseperedett bennem az építész.

– Miért fordult a templomépítészet felé?

– Valójában sokféle épületet terveztem, uszodát, színházat, szállodát, bölcsődét, óvodát…, elég gazdag a paletta, de mégis templomépítőként maradtam fenn a köztudatban. A szakralitás mindig is vonzott. Aztán egyszer csak megkaptam az első megbízást…

– Hogyan kapta ezt az első megbízását templomépítésre?

– Sokáig templomatya, később képviselőtestületi elnök voltam a Mátyás-templomban. Sok pappal találkoztam ott. Egy alkalommal összefutottam a sekrestyében a tiszaberceli templom plébánosával, aki elmesélte, mennyire szeretné a II. Vatikáni Zsinat szellemében megújítani templomát. Így kaptam meg első megbízásomat, hogy alakítsam át az öreg, falusi, barokk templomot. 1967-et írtunk. A következő alkalommal előbb Nagydobsza, majd Nemeshetés plébánosával találkoztam. Aztán elterjedt Veszprém megyében a hírem, s így szép lassan megépítettem a balatonfenyvesi, révfülöpi, ábrahámhegyi templomokat.

– Görög katolikus templomot is tervezett.

– Keresztes Szilárd, akkor még segédpüspök, Edelénybe szeretett volna templomot építtetni. Jó barátom, Vanyó László profeszor javaslatára megkeresett és megbízott, hogy én tervezzem meg ezt a templomot. A püspök atya azonban nem csak megbízóm, hanem tanítóm is lett, bevezetett a görög liturgia szépségeibe. Segítségével egyhónapos tanulmányút keretében módom volt tanulmányozni a görög ortodox építészetet, a Meteorák és Athosz hegyének kolostorait. A tengerből kinőtt sziklahegyek emberkéz által továbbépített támfalai, majd a fecskefészekszerűen rárakódó kolostor kamrái egy életre szóló hatást tettek rám. Sok vázlatot készítettem, amiket próbáltam az edelényi templomhoz felhasználni. Tudtam, hogy egy olyan építőanyagot kell használni, amely az örökkévalóság érzését sugallja. A közeli Rakacaszenden találtam meg azt a kőbányát, amely egy csodálatosan szép, kékes-zöldesszürke, kemény mészkövet termelt. A környék lakói használták ezt a követ, épületlábazatok, kerítések építésénél. Ez az épület a később épült görög katolikus templomok etalonja lett.

– Sosem ijesztette meg a feladat szakrali­tása, hogy Isten házát kell „megálmodnia”?

– Nem ijesztett meg, de nagyon sokat gondolkodtam, sőt imádkoztam minden egyes templom megtervezése előtt. Szerencsére minden alkalommal kaptam mankót, aminek segítségével elindulhattam. A nemeshetési templom esetében, amelyet 1974-ben terveztem, a II. Vatikáni Zsinat szellemisége, a liturgikus terek megváltozása, az oltár szembefordulása, a közösségi összetartás erősítése jelentette a kiindulási pontot. A balatonfenyvesi templom azonban már más volt. Tervezéskor egyik előképem a nyírbátori gótikus református templom csodálatos csarnoktere volt, a maga geometriai tisztaságával, fényeivel és szépségével. Másrészről pedig egy gondolati indíttatás, amely a templom kifejezésből született bennem. Az értelmező szótárban a „templom” szent, áldozati helyet jelentett, egy tiszta foltot az égen, amelynek megjelenését a római auguroknak, madárjósoknak kellett figyelni, hogy az áldozati cselekményt elkezdhessék. A fenyvesi templom erre a két élményre épül: a geometriai tisztaságú templomtérre és a felülvilágítóval átmetszett „égretekintésre”, amely csodálatos, mindig változó fénnyel színezi át a belső teret. Persze előfordult, hogy a kényszer szült megfontolásokat, mint például az ábrahámhegyi templom tervezésekor. Szerenka Miklós plébánossal az Ábrahámhegy közepén emelkedő Bök-hegy nevű magaslatra gondoltuk a templomot tervezni. De a közösség rettentően ellenezte, mondván: „Öreg lábakkal hogyan mennénk fel a dombtetőre?” Két nap múlva leutaztam, és a kijelölt új helyszín egészen lesújtott: családi házak közötti, süllyedt telek – nem templomhoz méltó. Ültem az árok partján, és néztem a szemközti Bök-hegyet, körülöttem kis házak, pajták, disznóólak… Miközben ott ücsörögtem, lassan rájöttem, hogy másképp működik ez a tervezés, mint ahogy én elképzeltem. Más az Egyház helyzete most, 1984-ben. A templom nem lehet sokkal nagyobb a szomszédos pajtaépületnél, különben szétrobbantaná a fésűs beépítés egységét. Itt nem „katedrálist”, hanem „betlehemi istállót” kell építeni.

– Sosem származott kellemetlensége abból, hogy templomokat tervez?

– Azt hiszem, nagyon sok mindentől megvédett a Jóisten. Persze én voltam a „vallásos Török Ferenc papi kapcsolatokkal”. Nyomoztak utánam, többször hívtak a személyzetire, de tettlegességig sosem fajult a dolog. Az ’50-es években mi, gimnazisták állandóan együtt voltunk a Huba utcai kármel árnyékában. Honor atya a Huba utcától nem messze lévő villamossági-transzformátor gyárban dolgozott, és mi voltunk a „kézilabdacsapat”. Semmilyen atrocitás nem ért bennünket, pedig könnyen lebukhattunk volna. Már az egyetemen tanítottam, amikor Weimarba vittem gyakorlatra a tanítványaimat. Kirándulást tettünk Erfurtba, majd megnéztük Buchenwaldot is. Drámai előadásokat tartottak ott, a lányok majdnem elájultak, hallván, milyen kínzásoknak vetették alá a politikai és zsidó foglyokat. A német vezető még egy filmet is le akart vetíteni, de ezt már a gyerekek nem bírták volna el. Kísérőnk nehezen adta fel, de végül határozottan kivonultunk, és elmentünk Lipcsébe. A pályaudvaron a Tamás-templom kórusának koncertje volt kiplakátolva, amire a gyerekek mind el akartak menni. Ebből aztán utóbb hatalmas cirkusz támadt. Évek múlva hallottam professzoromtól, hogy adjunktusi kinevezésem akadálya ennek az esetnek a hivatalos jelentése, miszerint én a programot megtagadtam, és templomba vittem a gyerekeket. Ez hosszan kihatott szakmai előmenetelemre, de nem egy olyan atrocitás, amit ne lehetett volna elviselni.

– Amikor 1983-ban megkapta az Ybl-díjat, Szendrői Jenő professzor gratulált Önnek és azt mondta, hogy nem a házait irigyli, hanem azt, hogy mindenki szereti Önt. Mi ennek a titka?

– A ’70-es években a nagy tervezőirodák gyakorlata dívott, ahol a megrendelő és az építész között semmiféle kapcsolat nem létezett, hanem egy beruházó vállalta a közvetítő szerepét. Ez a templomépítészet esetében nem így működött. Edelényben Veron néni vagy Ábrahámhegyen a fájós lábú öregasszonyok mind lelkesen álltak a templomépítés mellett. Rengeteg időt töltöttem a helybeliek között, nagyon sokszor jelen voltam az építkezésnél, vállaltam a művezető szerepét. Sőt, Edelényben például én tanítottam meg a kőműveseket követ rakni. Révfülöpön Korzenszky Richárd, akkoriban a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója, a diákokkal nyáron részt vett a templomépítésben. Irányítani kellett őket, még a szakembereket is rá kellett venni a minőség, a kis lépték, a zárt szerkezet szépségére. Közvetlen kapcsolatban álltam az emberekkel. Meghallgattam, tanítottam, formáltam őket. Persze az is előfordult, hogy eleinte nagy ellenállásba ütközött a munkám, például Tiszabercelen, ahol az első templomátalakítást végeztem. Megterveztem az új liturgiai elrendezést – a szembemiséző oltárt, a szentély átalakítását –, megtisztítottuk a teret a régi, elavult berendezésektől, a festett, gipsz szobroktól. Épp csak elkezdődött az építkezés, amikor Varga Béla plébános táviratozott: „Ferikém, gyere, mert kiver a falu!” Lementem és megbeszélésre hívtam a település lakóit. Próbáltam elmondani az embereknek, hogy otthon mindenki az újra törekszik, akkor miért akarja, hogy a templom egy penészes, régi, öreg lyuk maradjon. Egyszer csak felállt Jóska bácsi, és azt mondta: „Nem is az a baj, hogy átalakítja a templomot, hanem hogy maga mindent kidob.” Ekkor előhúzott a szatyrából egy gipsz Szent József-szobrot. „Itt van ez a szobor – folytatta –, ezt még a dédnagyapám vásárolta, Máriapócson megszenteltette, és azóta ott állt a kis állványon. Miért kell kidobni?” Ez nagyon tanúságos volt számomra. Az érték nem feltétlenül formai minőséget jelent, hanem valamit, amit a morál tesz értékké. Ezelőtt az anyagilag nézve értéktelen Szent József-szobor előtt dédnagyapa, az ősök hosszú sora imádkozott. Ettől vált felbecsülhetetlen kinccsé. Vissza is tettem a szobrot az átalakított térbe, de a megszokott helyére. Aztán megbékéltek és megszerettek az emberek. Évekkel később Máriapócsra mentem a búcsúra. Egyszer csak a távolból kiabálást hallottam: Török mérnök úr! Láttam, hogy a tiszaberceliek azok. Köszöntöttük egymást, majd az asszonyok elmondták: „Tudja, Mérnök Úr, nem jó ám más templomban imádkozni, csak abban, ami nekünk van otthon”!

– A berendezéseket is Ön tervezi?

– A legfontosabb berendezéseket – oltár, tabernákulum, ambó, szédeszek és padok – mindig én terveztem meg, hogy egységben maradjon az épület.

– A San Stefano Rotondo épülete nagymértékben hatott későbbi templomai szerkezetére.

– Fantasztikus élményt és kihívást jelentett számomra a San Stefano Rotondo, a magyarok temploma Rómában. A hármas gyűrűből álló tér középső részen egy három ívből álló falat kellett építeni a tetőszerkezet kiváltására. Ebből adódóan ez a templom centrális és ugyanakkor tengelyes is lett, határozott irányt kapott. Innen kezdtem azt a sémát alkalmazni, hogy a centrum és a belemenő tengely – oltár, sekrestye, lakás – egy gesztussal legyen meghatározva. Ezek nyomán született a felsőpakonyi és a nyársapáti templom. 1992-ben tanítványommal és tanártársammal, Balázs Mihállyal önálló építészeti irodát nyitottunk, előbb egy, majd két munkatárssal. Közös tervezésben készült a vatikáni nunciatúra, a Pannonhalmi Apátság fejlesztési terve, a MATÁV Irodaház felújítása és a Magyar Szentek Temploma. E templom építészeti lényege, hogy van egy szentély, mintegy történelmi kövület, és erre épül a helyszínrajzi adottságokból adódó rafinált alaprajzi szerkesztés és a térre ráboruló, mai hangvételű kupolaszerkezet. Az együttest kiegészíti a plébániaépület, amelynek tengelyét a sugárútrendszer adta meg. A templom körül pedig egy keresztutat terveztünk.

– Ön szerint hogyan alakult a szakrális tér fogalma, társadalmi megítélése az elmúlt évtizedekben?

– Az elmúlt harminc év alatt formailag is, de főleg minőségben változtak a templomok. Igényesebb lett a szakipar, az anyaghasználat, profi építők jelentek meg a szakmában. A ’70-es években társadalmi összefogással épültek a templomok, ahol a lelkesedés sokszor nagyobb volt, mint a szaktudás. Ma már vannak előképek, vannak kapaszkodók. A mai fiatal építészek csodálatos példákat láthatnak a modern szakrális építészetre, amelyek valóban közelebb hozzák az emberhez a szentet. Ez egy döntő tényező a templomépítészetben: hol a határ a szent és a profán között. Remélem, hogy az általam tervezett templomok építészetükben is szent helyek. Aquinói Szent Tamás így határozta meg az építészetet: geometria és fény. És milyen igaza van!

– Sok szakmai elismerésben részesült az elmúlt évtizedekben. Melyikre a legbüszkébb?

– Mindnek nagyon örülök, de valahol a szívem közepén a Kotsis Iván- és a Csonka Pál-emlékérem áll, mert ezeket az oktatásban való részvételemért kaptam, egy olyanfajta magatartásért – merem remélni –, ami emlékeztetett e két kiváló férfi jellemére.

– Az idei évben Prima Primissima-díjra jelölték. Meglepte a jelölése?

– Nagyon is meglepett. Érdekes módon a Jóisten játékát látom benne. 2000-ben egy nagyon súlyos „nyavalya” tört rám, amely lépésről lépésre megszüntette korábbi feladataimat az egyetemen és a közéletben. Mintha kisodródtam volna saját életemből. Mindez 2005-ig tartott. Nagyon nehezen tudtam elviselni, hogy nem taníthatok, nem tervezhetek. Nem értettem, miért teszi ezt velem a Jóisten pont akkor, amikor beérett az ember, honnan jön ez a csapás. A Prima Primissima-díjra való jelölésem olyan, mintha Isten azt mondta volna: „Miért ijedsz meg? Kisujjadat sem mozgatod, mégis milyen megbecsülés ér! Tedd csak szépen a magad dolgát tovább, a többit pedig bízd rám!” Egy munkatársam korábbi üzenete jut eszembe, talán most még mélyebben érint: „Ferikém! Örülök, hogy a csendnek is van visszhangja.” Az ember visszafogottan is eszköz lehet Isten kezében.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>