A keresztény húsvét kozmikus vonatkozásai
Tavasz – húsvét – éjszaka
Szerző: Hirka Antal OSB
Fotó: Vida József
Az újév évszaka eltérő a különböző ókori népeknél, a tavaszi évkezdés volt elterjedtebb. A zsidó nép a húsvéti lakomát tavasszal ünnepli – éjszaka, amikor telihold van. Az ősi keresztény hagyományban a tavasz a teremtés évszaka: Isten minden évben emlékeztet bennünket a világ teremtésére azáltal, hogy szemünk elé tárja a tavaszt, amikor minden rügyezik és virágzik.
A tavaszi napéjegyenlőség ideje jelzi a harmonikus rendet a fény és sötétség között. A húsvétot tavasszal ünneplik, mert ez az évszak ébreszti fel az elmében mind a teremtés, mind az újjáteremtés, az új élet gondolatát. Ilyenkor mutatja meg a teljes univerzum minden szépségét, kifejezve azt, hogy mindannyiunk számára új élet virrad fel. A tavasz és a húsvét, a teremtés és a megváltás összekapcsolása hatotta át a keresztény ünnepet. Allegorikus magyarázattal: mivel télen a természet melankolikus, nyáron napégette, ősszel pedig kimerített (megfosztva gyümölcseitől), egyedül a tavasz tud megfelelő helyet adni az ünnepnek, ilyenkor megrövidülnek az éjszaka hosszú órái, a telihold fényes nappallá alakítja az éjszakát. A húsvét ünneplése magába foglalja a világmindenség születését. Krisztus húsvétján ugyanis a világ újrateremtődött, és egy új tavaszt tapasztalt meg. Fényesebb ez, mint az első tavasz, mert a feltámadó Megváltó beragyogja az emberiséget a hit fényével. A Krisztusban való újjáteremtéskor a világ Isten áldásának állapotában van. „Isten a világot az első hónapban teremtette, ez a hónap a hónapok kezdete számodra. Tavasznak nevezik ezt, de amióta a tavasz az év kezdete, ez a természet folyamatos újjászületése is” – írja Szent Ambrus. A tavasz tehát az egész teremtésnek éppúgy a képe, mint az újjáteremtésnek, a megváltásnak. Krisztus húsvéti misztériuma által a teremtést idézi vissza. Isten fia, akin keresztül minden létrejött, feltámadása által fölemelte az elesett földet, „ugyanazon a napon és ugyanabban az időben, amikor megteremtette a semmiből, hogy minden dolog az égen és a földön újjáformálódhasson Krisztusban”. Az elképzelés szerint a teremtés pillanatában történő feltámadásával Krisztus újrakezdi az időt, újra teremti a kozmoszt – jelezve, hogy a világ Teremtője egyben Megváltója is.
Krisztus húsvétja egy újfajta tavasz, analóg a természeti jelenségekkel. Az ő szenvedése és feltámadása a mi tavaszunk, a mi átmenetünk a halálból az életbe. A tavasz megújulást és megszabadulást hoz a természetnek, amint a húsvét spirituális újjászületést és megváltást hoz az embernek, a tavasz tehát Krisztus húsvéti misztériumát hordozza. „Lehetetlen lenne, hogy míg a természet virágozni kezd, az isteni szeretettel átitatott ember terméketlen és bűnökkel terhelt lenne.” Minden évszak hordozza ugyan Isten áldását, de a szimbólumok sokaságát hordozó tavasz előnyt élvez a minden áldás forrását jelentő húsvét révén. A természet felébredésekor Krisztus halálának és feltámadásának ünneplésére készülünk, így a húsvét misztériumának évszakában megbizonyosodhatunk arról, hogy a megváltás közel van. A tavasz az ember spirituális újjászületésének, a keresztségnek is képévé válik, ami utat nyit ebből a világból az Atyához. Húsvét éjszakáján a fény az üdvösségnek és az életnek is szimbóluma. A zsidó nép a húsvétot a telihold fényénél tartotta. A keresztények a Niceai Zsinaton a húsvét ünneplésének dátumát a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtölte utáni vasárnapban rögzítették. A telihold fényének szerepét a húsvéti gyertyák fénye vette át, a világosságot többé nem fejezhette ki megfelelően az a hold, amely elkezd fogyni. A gyertyák, amelyek a templomban és a hívek kezében egész éjjel égtek, az éjszaka sötétségét fényes nappallá alakították – írja Nüsszai Szent Gergely: „A fényt, melyet szemünkkel látunk, ma éjjel a lámpákból jövő láng sűrűsége sugározza. Az éjszaka fényes nappallá változott, azzá a nappallá, melyet az Úr alkotott. Ez a fényes éjszaka egyetlen folyamatos nappalt hozott létre, sötétség közbejötte nélkül – a nap korai sugaraival keveredő lámpák fénye által. Mielőtt a lemenő nap sugarai teljesen eltűnnek, a hold, – mely az egész világot bevilágítja – láthatóvá válik a másik horizonton. És mielőtt az éjjeli útját a hold befejezné, a nappal fényessége már keveredik ennek utolsó sugaraival.”
„Virrasszunk ünnepelve, lámpákat tartva ebben az éjszakában …A világ sötétségében nekünk magunknak kell lámpásokká válnunk” – mondja Szent Ágoston.
