Új életre kelve, az igazság eszközeként
Rejtett ragyogás
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Lambert Attila
„Fel akarsz-e támadni?” – fogalmazzuk meg saját magunknak címezve a nagyon is alapvető kérdést, majd tudatosítjuk, hogy ezen a kérdésfelvetésen áll vagy bukik a hitünk. Az ószövetségi homály, lám, távol, eltűnt magában a feltámadt Jézus Krisztusban (vö. 2Kor 3,12-15). Nem borítja immár lepel a szívünket: „Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, és e szemléletében fokról fokra az ő képmásává változunk át az Úr Lelke által” (2Kor 3,17-18).
Felvetődik bennünk a kérdés: vajon mennyire sikerül személyes életünkben, mindennapi emberi kapcsolatainkban ily módon pontról pontra haladnunk, és a Lélek által egyre inkább kiásni magunkból a lelkünk mélyére eltemetett „isteni képmásunkat”. Azt a legnemesebb énünket, amelyről Reményik Sándor az Istenarc című költeményében írta: „az az arc igazán én vagyok”. És míg a költő szavaival „ásót, kapát, csákányt” ragadunk, hogy a lelkünk mélyéről a felszínre hozzuk a krisztusi (és ezért szintúgy emberi) arcunkat, észrevesszük, hogy e „földmunkák” végzésével párhuzamosan emberi kapcsolataink is szépülnek. Ha tűnik a homály, ha tisztázódnak a félreértések, új alapokra helyeződhetnek a barátságok, a rokoni és munkatársi kapcsolatok. Örök húsvétra vágyunk, olyan folyamatos feltámadásra, lelki megújhodásra, egymásba vetett friss bizalomra, melyből mosoly fakad. Húsvét dicsőségének átélése után azonban gyarló mivoltunk miatt gyakran találjuk magunkat az emmauszi úton, ahol képtelenek vagyunk a mellettünk lépkedő embertársunkban felfedezni az Urat. Csak sejtjük a Fényt, csupán áhítozunk utána, mert egy hirtelen jött lelki éjben ideiglenesen eltűnik előlünk a lényeg.
