Interjú Sára Bernadett és Cseke Péter színművészekkel
Mindannyian úton vagyunk
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Magyari Ágnes
Sára Bernadett: – Igen, azt hiszem, valóban optimisták vagyunk. Nagyon jókedvű, reményteli, Istenben bizakodó családból jövök. Ilyen légkörben nőttem fel. Tudatosan törekszem arra, hogy soha ne csüggedjek el, ne legyen tartósan rossz kedvem. A Jóistenbe vetett hitem pedig eddig minden esetben megvédett a reményvesztettségtől. Egy keresztény, hívő ember nem is eshet kétségbe még a legnehezebb helyzetekben sem!
Cseke Péter: – Madáchot idézném: Ember küzdj, és bízva bízzál!
– Amíg lányaik kicsik voltak, barátaik gyakran mondogatták: ha még egyszer születhetnének, Csekééknél lennének gyerekek. Mitől olyan különleges az otthonuk?
S. B.: – Azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy két kiegyensúlyozott, boldog lányunk van, akik ma már kirepültek a családi fészekből. Nagyon nagy szeretettel és játékossággal neveltük fel őket. Én szigorú voltam, Péter pedig biztosította a vidámságot és a jó hangulatot. Remekül kiegészítettük egymást a nevelésben is, legalábbis az eredmény ezt igazolja. Barátnőimnek mondhatom a lányaimat, ami igazi ajándék számomra.
CS. P.: – Helyesbítenék. Detti nem szigorú, hanem következetes volt. Ő volt kettőnk közül az, aki fegyelmezett és nevelt. Nekem jutott a könnyebb feladat.
– Pályájuk kezdete óta nagy népszerűségnek és sikernek örvendhetnek. Hogyan tudták a munkát és a családot összeegyeztetni?
S. B.: – Miután összeházasodtunk, szüleimmel közösen éltünk egy nagy lakásban, ami óriási segítséget jelentett. Nem egyszer előfordult, hogy a gyereket félig lemosdatva hagytam a kádban, mert rohantam előadásra, de a nagymama minden gond nélkül folytatta a fürdetést, majd a fektetést. Egy nagymama, egy nagypapa, egy mama és egy papa várt a gyerekekre, hogy mikor mesélhetnek nekik, mikor játszhatnak velük. Kész paradicsom volt az életük! Mikor a gyerekek megszülettek, ők lettek az elsők az életemben, de a Jóistennek köszönhetően mégsem szakadt meg a pályám. Egy színésznő ugyanis soha nem megy el se gyedre, se gyesre. Továbbra is felléptem, játszottam, de lélekben otthon voltam. Két gyereket sikerült úgy felnevelnünk, hogy mindent megadtunk nekik, és nem kerültek hátrányos helyzetbe azért, mert a szüleik a legkülönbözőbb napszakban rohangásztak dolgozni.
Cs. P.: – Fiatalkoromban első számú hivatásomnak a színészetet tekintettem, ahogy azonban családom lett, ők kerültek az első helyre, hiszen a család hivatásszerűen megelőzi a munkát. Nagy boldogság, ha valakinek jó családja van! Biztos hátország.
– Kapcsolatukban segítséget vagy hátrányt jelentett a közös hivatás?
S. B.: – Azt hiszem, civil emberrel nem is tudtam volna elképzelni az életemet. Gondot jelentett volna, ha nem tudom átbeszélni a férjemmel a hivatásomat, a problémákat, az érzéseimet, ha nem ért meg engem és a szakmámat.
Cs. P.: – Nagy segítséget jelent a mi hivatásunkban, hogy a feleségem, miután elolvas egy darabot, szakszerűen tud ítéletet mondani róla, eljön, megnézi az előadást, véleményezi, nyilvánvalóan mindezt nagy szeretettel. Azt hiszem, csak pozitívuma van annak, ha két színész köti össze az életét.
– Feltűnő a kettejük közötti hasonlóság.
S. B.: – Amikor Péter elkezdett nekem udvarolni, mindenki rákérdezett erre a hasonlóságra. Ez nem egy összeérés eredménye. Amikor először jött értem Péter a színházba – még nem volt annyira ismert színész, akkor került fel Debrecenből – a kollégák azt mondták: Detti, itt van az öcséd. Sok a közös vonásunk, a világlátásunk, a hitünk, az elveink, de számos különbség is van köztünk. Szerencsére, hiszen így tudjuk kiegészíteni egymást.
Cs. P.: – Amikor a lányainkkal megjelenek valahol, mindenki azt mondja: tiszta apjuk. Amikor Dettivel vannak, akkor pedig mindenki azon csodálkozik, mennyire hasonlítanak az édesanyjukra.
– Gyakran felmerül a kérdés: hogyan lehet annyiféle szerepet hitelesen eljátszani. Melyik karakter áll a legközelebb Önökhöz?
Cs. P.: – Szerencsésnek mondhatom magam, soha nem skatulyáztak be egy bizonyos típusba. Játszottam mindent, a lírai hőstől kezdve a tömeggyilkosig. Lehettem Caligula és Harmadik Richárd, a Volpone-ben Mosca, a Csongor és Tünde Balgája. Még operettek, musicalek főszerepét is rám bízták, mint a Bál a Savoyban Mustafát, a Nebáncsvirágban Floridort, a Macskákban Elvisz Trént, az Isten pénzében Freddy-t, és sok nagy sikerű vígjátékban alakíthattam főszerepet, melyek közül a Páratlan páros taxisofőrjét már több mint 22 éve játszom, lassan a 850. előadás közeleg.
S. B.: – A Jóistennek köszönhető adottságaim miatt úgy érzem, hogy többféle szerepet eljátszhatnék. A főiskola után Kecskemétre kerültem, ahol nagyon sok Shakespeare-darabban tűntem fel, hol mint drámai hősnő, hol pedig fiatal naivaként léptem színpadra. Szeretem a vígjátékokat is, nagy örömömre játszom is egy párat, de alapvetően a drámaibb szerepek vonzottak, az idő múltával pedig egyre inkább izgat maga a karakter. Nagyon érdekel azoknak az embereknek a lelke, akiknek a bőrébe bújok, hogy mitől lesznek olyanok, amilyenek, mit tudnak adni a közönségnek. Szeretem kikutatni és tükrözni a lelküket.
– Megengedheti-e magának ma egy színész, hogy egy elveivel ellentétes darabot visszautasítson?
S. B.: – Eddig ezzel nem igazán volt problémám. Egyetlenegyszer utasítottam vissza egy felkérést, amikor vetkőzni kellett volna egy filmben, de nem találtam az értelmét, nem kapcsolódott a jelenethez. Bizonyos szavakat, mondatokat húztam már ki a szerepemből, akár elveimet nyilvánosan vállalva, akár óvatosabban, kicsit átköltve. Itt nem annyira a vulgáris szavakra, mint inkább a vallásomat bántó, sértő kifejezésekre gondolok. Ezeket én nem közvetítem.
Cs. P.: – Én sem találkoztam korábban ilyen színművekkel. Mostanában kezdenek beszivárogni a pesszimista, nihilista darabok, amik esetleg még a kereszténységünket is támadják. A ’90-es évek elején „kikényszerítettek” minket a társulatokból, és vállalkozókká kellett lennünk. Elég hamar átláttuk, hogy milyen irányt vett a színjátszás, ezért minél előbb meg kellett tanulnunk a felelős „szabadúszást”. Ma már az egyre nehezebb gazdasági körülményekkel vergődő színháznak elég nehéz bármilyen felkérésre is nemet mondani. A keresztény embernek azonban mindig megvan az a lehetősége, hogy ne játsszon az elveivel ellentétes darabban, vagy ha mégis, találjon rá megoldást, hogy hogyan… Eljátszottam olyan szerepeket, amik egyáltalán nem voltak pozitív figurái a történelemnek és drámatörténelemnek. Camus Caligulája vagy Shakespeare III. Richárdja effektíve tömeggyilkos. Számomra mégis az volt a lényeges, hogy felfedezzem: ő is Isten teremténye, hogy megtaláljam, hol van az a pont, az a pillanat, amikor a másik utat választja. Ha ez sikerül, a szerep és a történet előremutat. Például A bárányok hallgatnak című filmben mindenki a tömeggyilkosnak szurkolt. Számomra ez fájdalmas. Úgy megcsinálni egy filmet, hogy egy bűnözőnek szurkol a közönség. Így értelmetlen, és nem is lenne szabad egy negatív hőst ábrázolni. Igenis, a meséből kiindulva: a jónak el kell nyernie a méltó jutalmát, a rossznak pedig a méltó büntetését.
– Miért választotta a színészmesterséget?
