Az Isteni irgalmasság I. világkongresszusa
Jézusom, bízom benned
Szerző: Kránitz Mihály
Fotó: Szerdahelyi Csongor
Jézus Krisztus Istene oldaláról nézve viszont az irgalom a létezésnek egy olyan mély magatartása, mely megmozgatja az ember belső világát. Ilyen például a mások szenvedésében és szükségében való részvétel – egészen a megsebzettségig. Egy olyan nem múló, hanem tartós figyelem ez, amely igénybe veszi az időt és az eszközöket a segítségnyújtáshoz az irgalmas szamaritánus példájára (Lk 10,29–37), aki habozás nélkül egész személyével vállalta a másik személlyel való foglalkozás kockázatait. Az irgalom alapvetően tehát olyan jóakarat, amely a másik javát kívánja, s a kölcsönösség nevében a másik életébe és sorsába helyezkedik bele: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12).
Ami igaz a fizikai nyomorúság esetében, az ugyanúgy, sőt jobban igaz az erkölcsi szükségnél. A könyörület és az irgalom nem fél attól, hogy a bűnök vagy a bukás hálójába zuhant egyént megközelítse, nem fél attól, hogy maga is megfertőződik, vagy attól, hogy mások mit mondanak: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 9,9-13). A bűnöst soha nem tartja elveszettnek, és soha nem esik kétségbe a másik kétségbeejtő helyzetétől. Mindig és határtalanul lehetőséget ad a másiknak: „Uram, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,21–22). Lukács evangéliuma („Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” – 6,36) az irgalom kifejezésével adja vissza azt, amit Máté tökéletességnek nevez („Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” – Mt 5,47). Az irgalom nem az igazság ellentéte, s még csak nem is az igazság választható függeléke. Ugyanakkor teljes mértékben és szükséges módon részt vesz a társadalom emberibbé tételében. Eme ingyenesség gyakorlása nélkül a jog embertelen, és a „legnagyobb igazságtalanság” lesz. Minden törvénykezés fölött a nyomorultnak is van joga az irgalomra, és ezt a társadalomnak is figyelembe kell vennie.
A vallási nyelvben a megbocsátás, a „pardon” a latin per- tökéletességet kifejező előtagból és a donare (adni) igéből áll. Szó szerint ez egy tökéletes adakozás a bűnök megbocsátására, a bűnök visszavételére (remissio peccati), mely az elengedésre utal, abban az értelemben például, hogy valakinek elengedik az adósságát. Az irgalom és a megbocsátás szorosan összetartozik, mert ez utóbbi egy megsértett áldozatnak a magatartása, aki kezdeményezi az elismert erkölcsi adósság megszüntetését azzal szemben, aki őt megsértette. Ez mindig tökéletes adomány, sőt ajándék, mert tisztán jogi területen – és még inkább emberi oldalról – a megbocsátás nem igazolható. A méltányosság inkább az erkölcsi adósság törvényeinek szabályozását követeli meg, mely tiszteletben tartja és fenntartja a jog és az igazság rendjét.
Ebből megérthetjük, hogy az irgalom és a megbocsátás fogalma csakis egy jó és irgalmas Istenbe vetett hitben találhatja meg eredetét. Ez az Ószövetség üzenete is: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt” (Kiv 34,6–7). Izrael megtapasztalta, hogy „az Úr türelmes, s bőségben van nála a kegyelem, megbocsátja a bűnt és a gonoszságot” (Szám 14, 18). Az embert teljes bizalom tölti el a megbocsátó Istenben: „Megvallottam neked bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet. Így szóltam: Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat! S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet” (Zsolt 32,55). A megbocsátást adó és irgalmas Isten utáni vágyat fejezi ki a fohász: „Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja” (Bölcs 11,23–26). Az Isten szíve nem olyan, mint az emberé (Iz 8,11); ő nem akarja a bűnös halálát, hanem a megtérését – tanítják a próféták (Ez 18,23). A bűnös emberből Isten új teremtményt akar létrehozni.
A jubileumi esztendőben, 2000. április 30-án II. János Pál pápa kihirdette az Isteni Irgalmasság vasárnapját, melynek megünneplését húsvét második vasárnapjára helyezte. Mindezt Szent Faustyna Kowalska lengyel misztikus nővér (1905–1938) látomásaira építve tette, aki az általa festett képen az irgalmas Jézust úgy ábrázolja, mint akinek szívéből egyaránt törnek elő víz- és vérsugarak. A tisztulás és az élet szentségei tárulnak fel ily módon az egész emberiség számára. Rómában április 2-án rendezik meg az Isteni Irgalmasság első világkongresszusát Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek vezetésével, melyet a következő években majd újabb világkongresszusok követnek. Emlékezzünk rá, hogy három évvel ezelőtt II. János Pál pápa halála éppen erre a napra, húsvét második vasárnapjának, az irgalmasság vasárnapjának vigíliájára esett! Három évvel korábban pedig, lengyelországi útja során, 2002. augusztus 17-én felszentelte az Isteni Irgalmasság-bazilikáját,a Krakkó-Lagiewniki negyedben. 1980-ban a Dives in misericordia (Az irgalomban gazdag Isten) kezdetű enciklikájában az Egyház egyik alapfeladatának tette meg az isteni irgalmasság hirdetését. Ezzel rámutatott arra is, hogy az emberiség csakis a húsvét misztériumában, vagyis az értünk szenvedő, meghalt és feltámadt Krisztusban találja meg a kiengesztelődését Istennel.
Krisztus tanításában első helyre kerül a felebarátnak való megbocsátás, ahogyan Isten is megbocsát az embernek. Az irgalom így a Krisztus által hozott új parancsok egyike, a keresztény magatartás alapköve lesz. A nyolc boldogság és a hegyi beszéd további tanítása elmegy egészen az ellenség szeretetéig, amely akkor is és most is meglepő újdonságnak számít (Mt 5,44; Lk 6,27). Az imádságban, amelyet Jézus apostolainak tanított, s mely valamennyi keresztény legnagyobb imája, azt kérjük Istentől: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Lk 11,4; Mt 6,12). Ő maga a kereszten adott példát, amikor elítélőiért imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34).Mindez teljes összefüggésben áll azzal, amit Krisztus a Földön beteljesített, vagyis a megbocsátás művével. Atyja őt nem bíróként, hanem megváltóként küldte el, kinyilvánítva ezzel, hogy Isten olyan Atya, aki örül, ha megbocsáthat. Jézus ezért a megbocsátásért ontotta a vérét, vagyis a „bűnök bocsánatára”. Mielőtt apostolait elhagyta volna, egyik utolsó szavával a szeretet és az irgalom Istenének nevében a bűnök megbocsátásának közvetítését bízta övéire (Jn 20,23).
Jézusnak ez a magatartása az irgalmat és a megbocsátást a feltámadás környezetébe helyezi, s mivel ez Isten szeretetének legnagyobb kifejezése, mely egyúttal jelenti a halál halálát is, akkor megértjük, hogy az isteni irgalom arra tanít minket, hogy a megbocsátás által még az emberileg halott kapcsolatoknak is életet adhatunk.
A „krisztusi” harminchárom évet élt Szent Faustyna nővér az Irgalmasság Anyja Nővéreinek közösségében élt, először Varsóban, majd Krakkóban. Naplója, lelki önéletrajza vallomását Jézus parancsára kezdi meg írni élete utolsó négy évében. Ebben Istennek az ő Fiában adott szerető szívét, irgalmát és minden ember felé megmutatott közelségét tárja fel. Szívből jövő, egyszerű imája, a „Jézusom, bízom benned” mindennapi fohászként hangzik fel a világ minden pontjáról.
