Az Isteni irgalmasság I. világkongresszusa
Jézusom, bízom benned
Szerző: Kránitz Mihály
Fotó: Szerdahelyi Csongor
Jézus Krisztus Istene oldaláról nézve viszont az irgalom a létezésnek egy olyan mély magatartása, mely megmozgatja az ember belső világát. Ilyen például a mások szenvedésében és szükségében való részvétel – egészen a megsebzettségig. Egy olyan nem múló, hanem tartós figyelem ez, amely igénybe veszi az időt és az eszközöket a segítségnyújtáshoz az irgalmas szamaritánus példájára (Lk 10,29–37), aki habozás nélkül egész személyével vállalta a másik személlyel való foglalkozás kockázatait. Az irgalom alapvetően tehát olyan jóakarat, amely a másik javát kívánja, s a kölcsönösség nevében a másik életébe és sorsába helyezkedik bele: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12).
Ami igaz a fizikai nyomorúság esetében, az ugyanúgy, sőt jobban igaz az erkölcsi szükségnél. A könyörület és az irgalom nem fél attól, hogy a bűnök vagy a bukás hálójába zuhant egyént megközelítse, nem fél attól, hogy maga is megfertőződik, vagy attól, hogy mások mit mondanak: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 9,9-13). A bűnöst soha nem tartja elveszettnek, és soha nem esik kétségbe a másik kétségbeejtő helyzetétől. Mindig és határtalanul lehetőséget ad a másiknak: „Uram, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,21–22). Lukács evangéliuma („Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” – 6,36) az irgalom kifejezésével adja vissza azt, amit Máté tökéletességnek nevez („Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” – Mt 5,47). Az irgalom nem az igazság ellentéte, s még csak nem is az igazság választható függeléke. Ugyanakkor teljes mértékben és szükséges módon részt vesz a társadalom emberibbé tételében. Eme ingyenesség gyakorlása nélkül a jog embertelen, és a „legnagyobb igazságtalanság” lesz. Minden törvénykezés fölött a nyomorultnak is van joga az irgalomra, és ezt a társadalomnak is figyelembe kell vennie.
A vallási nyelvben a megbocsátás, a „pardon” a latin per- tökéletességet kifejező előtagból és a donare (adni) igéből áll. Szó szerint ez egy tökéletes adakozás a bűnök megbocsátására, a bűnök visszavételére (remissio peccati), mely az elengedésre utal, abban az értelemben például, hogy valakinek elengedik az adósságát. Az irgalom és a megbocsátás szorosan összetartozik, mert ez utóbbi egy megsértett áldozatnak a magatartása, aki kezdeményezi az elismert erkölcsi adósság megszüntetését azzal szemben, aki őt megsértette. Ez mindig tökéletes adomány, sőt ajándék, mert tisztán jogi területen – és még inkább emberi oldalról – a megbocsátás nem igazolható. A méltányosság inkább az erkölcsi adósság törvényeinek szabályozását követeli meg, mely tiszteletben tartja és fenntartja a jog és az igazság rendjét.
