Költők a feltámadásról
Harmadnapra legyőzte a halált
Szerző: Rónay László
Hogyan is mertünk volna a valóban hatalmas tudású emberrel vitatkozni? Hazaérve még egyszer elolvastam János evangéliumából a 20. fejezet kezdetét. Mária Magdolna észrevette, hogy a követ elmozdították. Péterhez és Jézus tanítványához sietett, és jelentette, amit látott. „Erre Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Együtt futott mind a kettő. A másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsokat, de nem ment be.” Amint Péter is odaért, bement, meglátta a gyolcsot, amellyel a halott fejét takarták be. Szépen összehajtva más helyen volt.
Ahányszor csak elolvasom ezt a részt, mindig arra gondolok, ezt nem lehet kitalálni. Ez valóságos volt: a kedves tanítvány hamarabb ért a sírhoz, mert gyorsabban futott a másiknál. Ilyen mese nincs!
És azóta is szüntelenül tanúságtevők sokasága tett és tesz hitet a föltámadás ténye mellett. A tudósok és teológusok mellett költők is, akik legihletettebb perceikben olyan tényeket is feltárnak, amelyeket mi, földön járó elménkkel föl sem foghatunk. Például Pilinszky János a Harmadnaponban:
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Az emberiség története során korról korra feltűnnek „hitvány zsoldosok”, akik azzal dicsekednek, hogy megölték Jézust, emlékezetét is kitörölték a kollektív tudatból. De a nagy kételkedők is rádöbbennek előbb-utóbb, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életükből: Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dala talán a legszebb vallomása e veszteségtudatnak. És jöttek, jönnek sorban a költők, a feltámadás boldog bizonyosságával, az örömhírt tudatosítva, hogy az üres sír azt jelképezi: új korszakába lépett az emberiség története.
Az imént még reménytelen sötétség uralta a világot, nagypéntek éjszakája.
Ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anyja sem, s a másik Mária sem Magdalából.
És Lázár sem aludt Betániában, ő azon tűnődött, hogy vajon merre járhat barátja, a Halálon Diadalmas.
Időnként az ajtó felé tekintett, mint aki várja, hogy belépjenek.
Később kiment a ház elé, föltámadt szemét összehúzta,
de semmit sem látott a vaksötétben. Egy szentjánosbogárnyi fényt se.
(Rónay György: A hét első napján)
Kezdett virradni. Enyhe szellő mozgatta a fák levelét. Valóban Új hajnal volt ez, ahogy Vasadi Péter írta:
Átváltozunk ma éjjel.
te rámutatsz a kertnek
egy sarkára, hol holdjukon
fehér tüzek lebegnek.
Én várok éjszakámban.
Az ég-ébenfalapban
csillag-szögek. Alattuk
megállok mozdulatlan.
Új hajnal pálma ábrát
vet kőre és homokra.
A kőből nő ki szívem
parázsló csipkebokra.
Ez az a hajnal, amelyben óvatosan növekvő fény körében jobbik énünkre ismerünk. „S a mennyből, mit rég elfeledtem – a téren, hol küzdök sokat: – egy új sugár, egy ismeretlen – egy angyal hozza arcomat” – írta a mára méltatlanul elfeledett Jankovich Ferenc A messzi fényekről.
Sokan voltak a huszadik századi magyar lírában, akik elfeledték a mennyet, de makacs kitartással küzdöttek azért, hogy a húsvét és a visszaszerzett hit ünnepi érzéssel töltse el szívüket. Szabó Lőrinc számára Isten sokáig csak életadó volt, különben az élet szépsége elkápráztatta, de az anyag rendeltetésén túlra nem tekintett. Elmélkedésre hajlamos lelkületét erősítette a buddhizmussal való kapcsolata, s ha Istennel találkozott is, elvesztegetett életét kérte számon tőle. Ám még őt is bűvöletébe vonta az ünnep ragyogása:
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladoztam tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
(Harc az ünnepért)
Sík Sándor korszakos tanulmányai óta tudjuk, hogy a keresztény költészet voltaképp folytonos haladás a tökéletesedés felé. Bűneinken, kisszerűségeinken át vezet utunk a feltámadás örömhírének megértéséhez. Ennek egyik leghitelesebb hirdetője az erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja, Dsida Jenő volt, aki szenvedéseiből kovácsolta ki bizonyosságát, ezért is érezzük annyira hitelesnek. (Egyébként ő sem kapott helyet a nemrégiben megjelent A magyar irodalom történetei című kötetben.) Verseiből összeállíthatjuk a nagyhét drámáját és örömét. Mindkettőt emberivé transzponálta. Legjellemzőbb, zseniális példája ennek az eljárásnak a Nagycsütörtök, s kivételesen hiteles a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett című verse is, amelyben a feltámadás ténye arra késztette, hogy számot vessen gyengeségeivel, vétkeivel:
Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.
Megtisztulva, szenvedéseit továbbra is vállalva indul a Feltámadott után:
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!
A feltámadt Krisztus „nem ment el, itt maradt, – őbelőle táplálkozunk” – írta Eucharistia című költeményében Babits Mihály. S ha homályosan látjuk is, de tudjuk:
A fák között valaki áll,
Fehér ruhája lebben.
Angyalsereg gyűl hirtelen
A Gecsemáné-kertben.
Az utat végig térdelik,
A hajnal felsugárzik.
– A Megfeszített jár itt!
(Harsányi Lajos: Húsvéthajnali varázs)
Rónay László
