Felelősségünk a teremtett világban
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita, Illyés Zoltán
– Először is tisztázni kell: Mi az ember feladata a teremtésben? Mi Isten szándéka a teremtéssel és azzal, hogy az embert belehelyezte a teremtésbe? Létezik egy olyan európai hagyomány, amit a felvilágosodás is megerősített, miszerint az anyagi világnak nincs önértéke, az ember pedig a teremtmények ura és parancsolója. Az európai gondolkodástörténet hajlamos ezt úgy értelmezni, hogy a teremtés minden különösebb megszorítás, erkölcsi parancs nélkül kiszolgáltatott az ember kénye-kedvének. Vagyis kizárólag pragmatikus viszonyt tételez fel: milyen hasznot hajt az embernek a természet? Amennyiben a természet hasznos, akkor azt értékeljük, ha nem, akkor semmiféle önértéket nem tulajdonítunk neki. A bibliai és teológiai hagyományban azonban ennél lényegesen sokszínűbb az ember és a természet viszonya. A Teremtő megbízta az embert, hogy uralkodjon az ég madarain és a tenger halain. Az uralkodni kifejezésnek azonban egészen árnyalt a jelentése az eredeti szövegben. A bibliai tradícióban nagyon markáns a jó uralkodó képe, aki népe javát szolgálja, aki egyéni érdekeinek megvalósítása miatt nem nyomja el és nem fosztja ki őket, hanem szeretettel és gondoskodással viszonyul hozzájuk, ezzel segítve boldogulásukat és felemelkedésüket. A bibliai értelmezés szerint tehát az uralkodni kifejezés nem abban merül ki, hogy az ember minden megfontolás és óvatosság nélkül használja a természetet, hanem éppen hogy közrejátszik a rábízott természet kibontakoztatásában.
A Teremtés könyvében azt olvashatjuk, hogy a Teremtő minden egyes teremtési aktust követően egy visszatérő mondattal fogalmazza meg viszonyát a teremtményhez: és látta Isten, hogy jó. A teremtés tehát már az ember megteremtése előtt is jó volt. Ha az Úr jónak látta a teremtést, akkor a teremtett világ önértéket hordoz, függetlenül attól, hogy az ember számára hasznot hajt-e vagy sem.
A Teremtő az első emberpárt az Édenkertbe helyezi, hogy azt művelje és őrizze meg. Mit is jelent ez a kifejezés? Mindenekelőtt megbízatást. Maga a teremtés nem egy egyszer és mindenkorra befejezett aktus, hanem a Teremtő belehelyezte az embert ebbe a teremtett világba, hogy segítse művének kibontakozását, művelje azt, ne hagyja érintetlenül, hiszen nincs kész, szükség van társteremtőre, aki a Teremtő szándékát kifürkészve, igyekszik megvalósítani azt, amiért ezt a világot létrehozta. A megbízatás másik fele a megőrzés. Az emberiségnek feladata, hogy a teremtett világot megőrizze a következő nemzedéknek és a Teremtőnek. Amikor Noé bárkája az Ararát hegyén megakad, az Úr szövetséget köt Noéval és az összes teremtménnyel. Így szólt az Úr: „Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel (…) Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test.” Az Úr valamennyi teremtménnyel és minden testtel szövetséget köt, és ez a szövetség nem pusztán az ember és az Isten között áll fenn. Mi tehát társai vagyunk a többi teremtménynek ebben a szövetségben. A Szentírás számos helyen megfogalmazza azt a gondolatot, hogy az Úr Lelke betölti a mindenséget, a Teremtő szereti a teremtett világot, nincs távol a teremtéstől, hanem átjárja azt. Ahogy Szent Pál is fogalmaz: „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Ebből következik, hogy meg kell fontolnunk: milyen formában és milyen módon óhajtjuk átformálni, az arculatát megváltoztatni annak a világnak, amelyet az Úr szeret. Vajon jogunkban áll anélkül, hogy megpróbálnánk az Úr valós szándékait kifürkészni, a saját céljaink érdekében – hogy gyakrabban cserélhessünk autót, vagy különböző fogyasztási javak reményében, amiknek a döntő többségére nincs is szükségünk – felrúgni az Úrnak az egész teremtéssel kötött szövetségét? Jogunkban áll-e lerombolni azt a teremtést, amelyben maga a Teremtő is benne van, amelyet szeret, amelyet jónak látott, és amellyel kapcsolatban az embernek megbízást adott, hogy művelje és őrizze meg? Vajon a modern ökológiai válságban és annak megoldásában van-e felelőssége és küldetése a keresztény embernek és az egyházaknak?
– A válasz nyilvánvalóan igen, de tehet-e valamit az egyes ember?
– A hívő ember nem legyinthet arra, hogy felrúgta-e az Istennel kötött szövetséget vagy sem. Nem jelentheti ki, hogy semmit sem tehet. Még ha első látszatra úgy is tűnik, hogy sok mindenre nincs ráhatásunk, ez nem menti fel az embert bizonyos cselekedetek alól. A Szentírás nagyon világos iránymutatásokat tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy vajon ezt a teremtett világot jogában áll-e az embernek lerombolni vagy sem. Nem az a kérdés, hogy az én cselekedetem önmagában megállítja-e az ökoszisztémák tönkretételét, a teremtett világ lerombolását, vagy sem, hanem hogy én részt veszek-e ebben az erkölcstelen cselekedetben vagy sem. Nagyon érdekes, hogy a modern, individualizált társadalom, amely az egyén hatalmát és erejét hangsúlyozza, nagyon mélyen átitatta az emberek gondolkodását azzal a hittel, hogy egyénileg tehetetlenek a folyamatokkal szemben. Azt sugallja, hogy olvadjunk csak bele a fogyasztói világba, vegyük ki belőle a részünket, hiszen azzal úgysem változtatunk semmin, ha nem veszünk tízszer becsomagolt, a világ másik végéről szállított árut, ha nem vásárolunk gyerekmunkával vagy felesleges állatkínzással előállított terméket. Hiszek abban, hogy az embereknek egyénileg és közösségileg is nagyon komoly hatalmuk van a világ változtatására!
– Mit jelent ez konkrétan?
– Egyfelől fogyasztóként képesek vagyunk arra, hogy befolyásoljuk a dolgok menetét, például ha következetesen nem vásárolunk meg bizonyos termékeket. Fontosak a különböző fogyasztási mintázataink is: reggel tömegközlekedéssel és nem autóval indulok el, lekapcsolom a villanyt magam után a fürdőszobában, zuhanyzok és nem fürdök, ráteszem a fedőt a lábasra, miközben fő az étel… Számos ilyen, nem pénzt, inkább csak apró odafigyelést kívánó gesztus révén odatehetem a magam építőkockáját egy fenntartható, hosszútávon megmaradó, a jövő nemzedékének átörökíthető és a Teremtő számára is megőrizhető világ létrehozásához. Amikor az egyéni választások összeadódnak, képesek hatást gyakorolni. Hiszek a közösségek erejében. Igenis van lehetőség arra, hogy olyan közösségekké szerveződjünk, amelyek ezeknek az értékeknek a megjelenítésére képesek. Például egy plébániai közösség megszervezheti a szelektív hulladékgyűjtést a plébánián, vagy energiatakarékos berendezéseket szerezhet be, vagy akár szemléletformáló programokat szervezhet ifjúsági csoportoknak. El lehet kezdeni olyan gyakorlati kezdeményezéseket is, amelyek jótékonyan hatnak a helyi közösségre, hogy a fenntarthatóság irányában mozduljon el. A civil társadalom – szervezetek, hálózatok, mozgalmak, közösségek – révén, amely a rendszerváltás óta egyre komolyabb feladatot lát el és egyre nagyobb súlyú a közéletben, képesek lehetünk a hangunkat hallatni, és befolyásolni akár a helyi szintnél magasabb döntéshozatali szinteket is. Magyarországon nincsenek ugyan ennek messzire visszanyúló hagyományai, de nem is példa nélküli ez. Legyen bátorságunk az általunk képviselt értékeket a nyilvánosság előtt is megfogalmazni, hangoztatni és oly módon képviselni, hogy a döntéshozók kénytelenek legyenek figyelembe venni!
– Mi az egyházak hivatalos álláspontja az ökológiai válság kérdésében?
– Az elmúlt évtizedekben az egyházakon belül is nagyon sok változás ment végbe. Felismerték a helyzetet, amelyre az egész emberiség csak az elmúlt harminc évben döbbent rá, hogy valami baj van a természeti világ és az emberi társadalom közötti viszonyban. Az Egyházak Világtanácsa és bizonyos protestáns felekezetek már a ’70-es évek közepétől egyre komolyabban szólaltak fel a globalizáció és az ennek nyomán fellépő környezetpusztulás ügyében. Olyan dokumentumokat fogadtak el, amelyek arra próbálták felhívni a figyelmet, hogy az egyházaknak mint szervezeteknek és a hívőknek mint egyéneknek egyaránt felelősségük van ennek a kérdésnek a kezelésében. A ’60-as évektől kezdve a katolikus egyházban is, pápai enciklikákban, körlevelekben, különböző megnyilatkozásokban egyre nagyobb teret nyer az ökológia és az ehhez kapcsolódó globalizációpolitika témaköre. II. János Pálnak 1990. január 1-jén, a béke világnapján kibocsátott körlevele kifejezetten az ökológiai válsággal foglalkozik, és megfogalmazza azokat az alapelveket, amelyeket a katolikus hívek számára követendőnek tart az ökológiai válság értékelésében és megoldásában. Mivel a környezeti problémák egyik alapja egy morális válság, a jóról és a rosszról alkotott elképzeléseinknek a válsága, ezért a hívőknek és az egyházaknak alapvető felelőssége ennek kezelése. 2002-ben II. János Pál pápa és I. Bartolomeosz konstantinápolyi pátriárka közösen bocsátották ki a Velencei Nyilatkozat nevű dokumentumot, amely közös felhívás a környezeti problémákkal való szembenézésre. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 2003-as Az élet kultúrájáért című körlevelében egy külön fejezet szól a környezeti problémákról, amely sok előremutató és megszívelendő gondolatot tartalmaz. Az elvi alapok tehát adottak. A kérdés csak az, hogy a gyakorlatban – egyénként, közösségekként és egyházként – valóra váltjuk-e megbízásunkat a teremtés megőrzésére.
