Cikkek listázása

Interjú dr. Kokas Klára zenepedagógussal

A zenelátás művészete

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Schiller Kata

„Egymás kölcsönös tisztelete nélkül nincs ép társadalom, se kicsi, se nagy. A gyerekek abban a küldetésben születnek, hogy a közös szépség egy-egy darabját közénk elhozva a maguk hozzájárulásával újjáteremtsék az emberiséget. Ezzel a teremtőerővel mindegyikük rendelkezik, akkor is, ha fél keze van, vagy egy se, ha vak, ha béna, ha mongoloid vagy süketnéma. Nincs szebb, felemelőbb nemesebb feladat, mint az ő újjászülő munkájukban segédkezni, és igen nagy megtiszteltetés, ha engedik” – írja dr. Kokas Klára zenepedagógus A zene felemeli a kezeimet című könyvében.
– A kodályi elvekre alapozva, egészen egyedi pedagógia módszert teremtett itthon és a világ számos országában. Édesapja a zene, elsősorban a népzene szerelmese volt. Mennyire befolyásolta életútját a családi háttér?

– A rábaközi Szanyba születtem és növekedtem, ahol apám, a fiatal tanító és templomi kántor az ősi néphagyomány keresője, tanulója és tanítója lett. Iskolában, templomban, a falu házaiban gyűjtötte öregektől és tanította gyerekeknek, ifjaknak a hagyomány értékeit. Iskola és templom zengett az énekszótól, tánccsoportok daloltak és táncoltak szabadidejükben, még nyári estéken, a legnagyobb dologidőben is. Már kisbabaként ott topogtam körülöttük az olajos iskolapadlón, átzengett rajtam a dal. A hagyomány szeretetében, Kodály, Bartók és tanítványaik tiszteletében nevelkedtem. Könnyű volt odatalálnom a Kodály-tanítványok közé a budapesti Zeneakadémiára.

– Egész életét meghatározza Kodály szellemisége.

– Képzésem alapját a Zeneakadémia adta, ahol akkor Kodály Zoltán is tanított. Művészete, személyisége, elhivatottsága életre szóló élményem maradt, elgondolásait, nevelési céljait magaménak vallom, mert követhetőnek találtam. „Gyerekeknek csak a legszebb művészetet!” – tanította Kodály Zoltán a tanítványainak. Abból a kodályi elvből indultam ki, hogy „az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít, koncentrál, testi-lelki diszpozíciót javít; munkára kedvet csinál”. Életemet a gyerekek zeneörömének felfedezésében töltöm, annak az örömnek ragyogásában, hogy Kodálynak volt igaza: a gyerekek képesek a valódi művészet értékeinek befogadására korán, már kisbaba koruktól. Szép zenével élhetnek már magzati életüktől kezdődően.

– „Szerencsés gyerekségemben keveset tiltottak, és sokat tanítottak. Én is keveset tiltok, és boldogan tanítok” – írta magáról egyik könyvében. Otthon szívta magába azt a szellemiséget, amivel a zenét tanítja?

– Apámtól a zene szeretetét kaptam, és a bátorságot, hogy merjek az új dolgokba belevágni. Az anyámtól pedig azt a végtelen nyugalmat, odaadást, ahogyan ő a családdal törődött. Sokat engedett, kevés tiltásához pedig következetesen ragaszkodott. Ezt kellene tennie a mai szülőknek is, akik e hajszolt világban gyakran idegesek, türelmetlenek. Sokszor pedig apróságokon múlik. Például azon, hogy szemébe nézel-e a gyerekednek, amikor mondasz neki valamit.

– Ezért vallja, hogy „aki lehajol a gyermekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, szemükbe nézhet.”

– Igen. Alapvető magatartásnak kell lennie mind a pedagógus, mind a szülő számára. Amikor a gyerekeddel otthon vagy, és például főzöl, ő mond neked valamit, akkor le kell tenned a fakanalat, és szeme magasságába „menned” három percre. Persze egyszerűen csak hátraszólhatsz, de akkor nem figyel rád. A szülőnek meg kell szoknia, hogy ha valamit mond a gyermeke, azt nagyon komolyan vegye, és nézzen a szemébe. Arról nem is beszélve, hogy mennyi szeretetenergiát meríthet ilyenkor a szeméből.

– Rengeteg országban tanított. Közös a gyerekek nyelve?

– Azokban az országokban, amelyekben én gyerekekkel foglalkoztam – bostoni négerekkel, navaho indiánokkal, katalánokkal, krétaiakkal, ausztrálokkal, Izlandon vagy Madeira szigetén élőkkel – mindegyikükben közös volt a világ felé nyitottság. A zenét is a nyitottságuknál fogva viszem hozzájuk közel. Nem én határozom el, hogy mit akarok zenével beléjük pumpálni, hanem ők indítják el felém azokat a hullámokat, amelyekbe jó bekapcsolódni.

– Óráin elsősorban a szavakon túli közlési eszközökre épít.

– Tanításom legfőbb eszköze a tekintetem. Soha nem figyelek gyereket anélkül, hogy a tekintetét ne keresném. A padlóra ülve tanítok, hogy a szemük magasságába kerüljek. Ezer eszközzel nevelem őket arra, hogy egymás szeméből olvassanak. A szemmel bíztatok, ígérek, köszönök, jelzek, értékelek, elutasítok, figyelmeztetek, bátorítok, hívok és küldök. Soha nem kritizálok, nem hasonlítok össze, nem mérem őket másokhoz. Osztályzás nincsen, de még a gondolata sem merül föl annak, hogy egyikük alább való volna, mint a másik. Az én módszerem megmutatja, hogy egészen kicsi gyerekek is képesek arra, ami a memóriára alapozott oktatásban csak sokkal később kerül sorra. Például lassú tételt semmilyen hangszeren sem könnyű tizenkét éven aluli gyerekeknek tanítani. A hangszer ugyanis áttételes dolog, eszköz, épp olyan, mint amikor a gyerek már kanállal eszik, és nem kézzel. Amikor azonban egész mozgó lényével vesz részt a zenében, olyasmire képes az óvodás, amit hangszeren csak sokkal később lehet tanítani. Érzi, mi tartozik zeneileg össze, és ezt a teste sokkal könnyebben közvetíti, mint egy eszköz. A képzés centruma a mozgás, a zene is ennek szolgálatában áll. A zene átélését segítjük szabad mozdulatainkkal. Foglalkozásaimon tehát mást és másként tanulnak a gyerekek, mint a hagyományos zeneoktatásban. Vannak olyan dolgok, amelyekre a hagyományos módszer nem alkalmazható. Ilyen például az önkifejezés, amelyhez mindig hozzátartozik a kommunikáció, a többiekkel kialakított kapcsolat. A társas kapcsolat önkifejezés nélkül még nem sokat ér, és ez fordítva is igaz. Arra buzdítom őket, hogy nézzenek egymás szemébe, jelezzenek a tekintetükkel, simogatással köszönjenek meg valamit, és hasonlóképpen vigasztalják egymást. Azt gondolom, a mozdulatok, a tekintet jelbeszéde értékesebb a szavaknál, amelyekkel oly könnyű elfedni a valóságot. Úgy érzem, mindezek megtanítása időszerű társadalmi méretű feladat.

– Milyen a kapcsolat a gyerekek között?

– Mindig újuló segítés szükséges ahhoz, hogy elfogadják egymás különböző tulajdonságait. A mindenáron szereplőtől az ábrándos mélázóig, a harsány versengőtől a megbújó susogóig széles a skála. A különböző karakterűek viselkedéséből, szokásaiból eredő konfliktusok is gazdagabbá teszik a közös élményeket. Egymást elfogadni, ötleteket közös örömmé varázsolni nagyon jól lehet a zenéhez kitalált táncos történetekkel.

– Pedagógiájában kiemelt szerepet kap a képzelet.

– Évtizedek tapasztalatából tanultam, hogy a gyerekek képzeletét nem a felnőttek által nekik szánt „gyerekdarabok” lendítik felhőkig. A címmel megjelölt programzene is inkább keretbe szorítja. De nagyobb zenei távlatra repít, ha a gyerek sok szép andante dallamhoz táncolgat magának örömet, és sokféle élményből őriz meg egy vagy több igazi andantét. Cím nélkül. Vagy maga kitalálta címmel, amit bármikor újjászülhet. A képzelet a felfedezés kincsestára. Sosem látott kombinációkban bővelkedik, csupa meglepetés. Igénye mégis a rend. Csakhogy másfajta rend, mint a rubrikás, a vonalazott, a kötelező. Mert a képzelet a serkentő, az ösztönzi a rendet. Hol van ilyen rendben együtt a sok hang? Mozart kvintettjében egyszerre öten énekelnek ötfélét, és velük mennyi hangszer mennyiféle hangot ad. Rendjüket a szívünkkel fogadjuk, bárcsak újra hallanánk! Véglegesek, mégis rugalmasak, illanók, mégis biztonságosak. Oxigén árad belőlük a tüdő hólyagocskáiba. A képzelet termékenysége végtelen lehet gondolatok elindításában, erkölcsi normák alkalmazásában. Sugallhat, inspirálhat szellemi növekedést. Gyerekek nevelésében a „Minden megoldásod elfogadott” elv gyakorlatával működik. A képzeletet szárnyalásba lendítik kis együttesek közös alkotásai, ha teljesen versenymentesek. A versengés oktatási helyzetei, a megmérettetés, a teljesítmény kényszere, elvárása nem ad esélyt a képzelet alkotásaira.

– Miért olyan fontos a zenehallgatás a kisgyerekek életében?

– A szép zene átélésével szép érzelmek is születnek. Jó, ha ilyenekből elcsíphetünk, emlékezetünk megőrizheti, esetleg a tudatosan felidézhető rétegeiben, alattiban vagy felettiben, de ha nagyon mélyen megéltük azt a szépséget, akkor az valahol már a mienk. Alakít rajtunk, inspirál minket. Támaszuk lehet Mozart is és Bach is, én csak segítem, hogy a zenében támaszt találjanak, akkor is, ha senki nem szólna hozzájuk. Szeretném a zene szépségén keresztül Isten üzeneteit közvetíteni, amely megnyugtatja a gyereket, ha majd felnő, és segít neki élete nehéz pillanataiban is felidézni, hogy az ő Teremtője végtelenül szereti őt és gondot visel rá.

– Hogyan sikerül a gyerekeket rávenni, hogy csendben maradjanak?

– Miért érdemes csendben hallgatni a zenét? A zenei élmény miatt. Egy-egy zenei bejátszás után valamit csinálok, de el kell érnem a csendet. Kicsi gyerekek boldogan szaladgálnak, kiabálnak, a hangjuk öröme együtt jár a mozgásuk örömével. Tapasztalatból tanulják meg a csendben levést. Újra és újra bemutatjuk, hogy lármában nem halljuk a zenét. Földre hasalunk fülelni, én szaladgálok és kiabálok, hogy mutassam, milyen az. A viselkedés megtanulása változó, többnyire ölembe veszem a nagyon aktív gyerekeket, óra után pedig kettesben beszélgetünk. Egyszer egy tanítványom képtelen volt figyelni. Egy alkalommal nem maradt vele az édesanyja. Egész órán figyelmes kisangyalként viselkedett. Óra után kettesben maradtunk, és beszélgettünk. Kiderült, hogy otthoni problémák húzódtak a mélyben. A következő alkalommal az édesanyja már velünk maradt az órán, mi pedig bemutattuk neki az ügyes fiát, földre hasalva hallgattuk a tündér lépteit, az anyja is velünk hallgatta és élvezte.

– Miért perdülnek táncra a gyerekek?

– Mi nem a mozgásért mozgunk, hanem a zene átéléséhez segítünk a szabad mozdulatainkkal. A tánc tanítása feltételez mozgási képességeket, de mi nem gondolunk ezekkel. Céljainkat elérhetjük gyengén, ügyetlenül, töredékesen, nehézkesen, részlegesen, sérülten mozgó testtel, akár bénán is. Micsoda táncok születtek akár egyetlen ujjal! Azzal mozgunk, amivel rendelkezünk, de ha nem szeretnénk mozogni, tökéletes mozdulatlanságban, belülről is táncolhatunk. Mert a mozdulat nálunk lehetőség és nem kötelezettség. Amikor a zenében elmerülünk, bármiféle testhelyzetben pihenhetünk, mozgásunk is pihenő, mert nem diktált helyzet, nem koreográfia. Egyik gyerek rögtön az első zenére táncra indul, a másik akár négy-öt zenét is végighever. Alkalmat kapnak arra, hogy természetes mozgásigényüket kiegészítsék, de arra is, hogy kedvük szerint nyugalmas pihenőhelyzetben csak fogadják a zenét. Minthogy a zenéhez kitalált mozgás akkor élő, ha szabad lélekből fakad, a mozdulatok nem a testi képességektől függnek, hanem a lélek állapotától. A mi táncaink egyetlen feltétele az összeszedett, lelkünk mélyéből származó teljes figyelem. A zene befogadásának módja ez, aktivitásban, tevékenységben. Ezt a figyelmet, a tevékenységnek ezt a zenéhez hangolását tanulni kell, tapasztalatokból, élmények sorozatából. A mozdulatok bármely formája választható. A gyerekek táncolnak a szempilláikkal, a mezítlábuk ujjainak billegtetésével vagy a hajuk rázogatásával.

– Nagyon szeretnek a gyerekek Önhöz járni.

– Szíven üt, ha valamelyikük jelét adja, hogy rátalált valamelyik vízcseppben a saját ragyogására, a lénye legszebbjét pillantotta meg. Gábor kissé korán bújt elő anyjából, még birkózik a testi fejlődésével, a lelke, mint a hegyi kristály, sokfelé tükröz sugarakat. A nyolcadik alakommal érkezett óránkra, amikor egyenesen az ajtóból szaladt hozzám, a homlokával szinte megérintette a homlokomat, és azt kiáltotta: Itt vagyok!

– Mit szólt mindehhez Kodály Zoltán?

– Már rég elment közülünk, mikor én erre rátaláltam. De az biztos – felesége mindig mondta nekem –, hogy ő érezte: én valamit majd újítok. „Visszatekintés” című kötetét ezért is dedikálta úgy nekem: „Kokas Klárának – előretekintésül”.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>