Liturgikus műhelyek a Veszprémi Egyházmegyében
A szolgáló Krisztus nyomában
Szerző: Budai Éva
Fotó: Budai Éva
Az első ismert és szimbolikus jelentőségűvé emelkedett magyar miseruha, amelyet Gizella királyné a hagyomány szerint saját kezével hímzett a veszprémvölgyi görög apácakolostorban a nővérekkel együtt, a Te Deum idézett ősi hálaadó himnuszának eget-földet átfogó istendicséretét jeleníti meg.
Miseruhák, reverendák, birétumok készülnek
A miseruha ősének tekinthető az ókori rómaiak jellegzetes ruhája, a tóga, melyet ünnepnapokon hordtak. Az 5. században a miseruha már általánosan használt liturgikus öltözék lett, amint ezt az abból az időből fennmaradó mozaikok és falfestmények is bizonyítják. Kezdetben csak arra szolgált, hogy a pap öltözete a szentmise közben különbözzék a profán világétól. Szakrális értelmezésben azonban a miseruha az Úr vállaira helyezett keresztet, a bíborruhát vagy az Úr varratlan köntösét jelenti. A liturgikus miseruhát latinul casulának, azaz házikónak nevezik, mert a palást a miséző papot – mint egy ház – kúp alakban fedte korábban, vállkiképzése nem volt. A papi ruházat legközismertebb darabja az ünnepi miseruha mellett a fekete reverenda és a stóla (amit a reverenda fölött viselnek), valamint a birétum (a három vagy négy szárral ellátott föveg).
A liturgikus ruhák elkészítése hosszadalmas és nagy szakértelmet igényel, ezzel kezdetben kizárólag szerzetesnővérek foglalkoztak. Így volt ez a Veszprémi Egyházmegyében is. 1948-ban, mikor a katolikus iskolákat államosították, dr. Kögl Lénárd püspöki számvevő megkérte az ipariskolát vezető veszprémi irgalmas nővéreket, hogy segítsék elő egy egyházi liturgikus varroda létrehívását, ahol a háborúban megsérült liturgikus ruhák és kellékek megjavítása, illetve az elveszettek újakkal pótlása megtörténhetne – szól a történeti feljegyzés a Veszprémi Érseki Számvevőség jelenleg Boldog Gizella liturgikus műhely néven működő varrodájának történeti kezdeteiről. A rend elvállalta a feladatot, és nyolc nővérrel megkezdődött a munka. A feloszlatás után a kolostorból a püspökség gazdasági központjába költözött át a varroda, amely rövid időn belül a megrendelők színvonalas és közkedvelt, országos rangú műhelyévé vált. A nővérek száma az elmúlt negyven-ötven évben nagyon megcsappant, így a liturgikus üzemben is egyre inkább civil munkatársak vették át a varrodai munkát.
A veszprémi számvevőségi varroda elismert műhelynek számít, évente száznál több reverendát, miseruhát, karinget készítenek itt megrendelésre. Főként a helyi és az esztergomi szemináriumnak dolgoznak, de rendszeres megrendeléseket kapnak Budapestről, Szegedről is. Ők készítették el a tábori lelkészek öltözetét is, sőt az utóbbi években az alkotmánybíráknak és a Veszprémi Egyetem rektorainak, dékánjainak talárjait is. Mivel a miseruha a templomok tulajdonát képezi, így azt az egyházközségek rendelik meg, míg a reverendához és a papi civil öltözethez (fekete, szürke ing, papi öltöny) a lelkipásztorok saját megrendelés útján is hozzájuthatnak.
Mikor riportkészítés céljából a varrodában jártam, éppen két temesvári származású, Gyulafehérváron szeminarista papnövendék próbálta fel készülő reverendáját. Meglepődésemre, hogy ilyen távolból is Veszprémbe jöttek, elmondták, hogy a gyulafehérvári papi varrodában egy idős asszony készíti a reverendákat, s nem tud már annyi munkát teljesíteni, amennyi megrendelés volna, ezért nekik Gyergyóditróba kellett volna menniük. Közlekedés szempontjából azonban közelebbinek tűnt Veszprém, amelynek igen jó híre van Erdélyben is. Egy reverenda elkészítése mintegy 35 órás munkát igényel, egy miseruhát pedig 21 óra alatt készítenek el, tájékoztatnak a Veszprémi Egyházmegye papi varrodájának munkatársai, Kiss Józsefné és Tavaszi Antalné. Szkok Istvánné a miseruha-készítés mestere, most is éppen egy szép aranyszínű kazulán dolgozik, amelyet a hívek rendeltek meg papjuknak, s ajándéknak szánják. Birétumot készít másik két asszony, Veiszmajer Nándorné és Libis Józsefné.
A miseruha színe mindenkor az ünnepek liturgikus hagyományaihoz kapcsolódik. A fehéret (a tisztaság színét) például húsvétkor és karácsonykor, a pirosat (az öröm és a szenvedés színét) például virágvasárnap, nagypénteken, pünkösdkor, a zöldet évközi vasárnapokon, a violaszínt advent és nagyböjt idején, a feketét gyászszertartásokon viselik a lelkipásztorok.
A varroda a számvevőség fenntartásában működő önálló intézmény, az anyagbeszerzést, a feldolgozást és az értékesítést maga szervezi. A szertartások kiegészítő kellékeit, a liturgikus hímzett és rátétes terítőket és egyéb textíliákat is itt készítik el. Hasonló műhely hazánkban még Pécsett, Egerben és Székesfehérváron működik.
Akik az ostyát készítik
A papi varroda mellett foglal helyet az egyházmegyei ostyaüzem, melyet szintén Kögl Lénárd alapított a Boldog Gizella liturgikus műhellyel egyidőben.
Az ostya búzalisztből készített, kovásztalan, lapos kenyér. Mint tudjuk, a katolikus liturgiában a mise és a szentáldozás szakrális eleme, amely a szertartás áldozati részében a pap átváltoztatása révén, a Szentlélek közreműködésével Krisztus testévé alakul (szentostya). Az ostya sütése régebben általában a kántorok feladata volt, akik karácsonykor a falu lakosainak is küldtek belőle, amiért ajándékot kaptak.
Az egyházmegyei ostyaüzem munkatársai, Auerbach Vincéné és Stéber Jánosné 1995-től dolgoznak itt. Mutatják a sütőformákat, a keverőgépet, amelyben reggelente egyszerre tíz kilogramm lisztből készítik el az ostyamasszát. Ebből naponta körülbelül kétezer-ötszáz ostyát sütnek. Vannak figurális és mintázatlan ostyasütő gépek.
A figurális ostyát általában ünnepélyes alkalmakkor használják, a nap jelentéséhez kapcsolódva. A nagyméretű ostyát a lelkipásztorok használják a szentmiseáldozat bemutatására.
