Liturgikus műhelyek a Veszprémi Egyházmegyében
A szolgáló Krisztus nyomában
Szerző: Budai Éva
Fotó: Budai Éva
Az első ismert és szimbolikus jelentőségűvé emelkedett magyar miseruha, amelyet Gizella királyné a hagyomány szerint saját kezével hímzett a veszprémvölgyi görög apácakolostorban a nővérekkel együtt, a Te Deum idézett ősi hálaadó himnuszának eget-földet átfogó istendicséretét jeleníti meg.
Miseruhák, reverendák, birétumok készülnek
A miseruha ősének tekinthető az ókori rómaiak jellegzetes ruhája, a tóga, melyet ünnepnapokon hordtak. Az 5. században a miseruha már általánosan használt liturgikus öltözék lett, amint ezt az abból az időből fennmaradó mozaikok és falfestmények is bizonyítják. Kezdetben csak arra szolgált, hogy a pap öltözete a szentmise közben különbözzék a profán világétól. Szakrális értelmezésben azonban a miseruha az Úr vállaira helyezett keresztet, a bíborruhát vagy az Úr varratlan köntösét jelenti. A liturgikus miseruhát latinul casulának, azaz házikónak nevezik, mert a palást a miséző papot – mint egy ház – kúp alakban fedte korábban, vállkiképzése nem volt. A papi ruházat legközismertebb darabja az ünnepi miseruha mellett a fekete reverenda és a stóla (amit a reverenda fölött viselnek), valamint a birétum (a három vagy négy szárral ellátott föveg).
A liturgikus ruhák elkészítése hosszadalmas és nagy szakértelmet igényel, ezzel kezdetben kizárólag szerzetesnővérek foglalkoztak. Így volt ez a Veszprémi Egyházmegyében is. 1948-ban, mikor a katolikus iskolákat államosították, dr. Kögl Lénárd püspöki számvevő megkérte az ipariskolát vezető veszprémi irgalmas nővéreket, hogy segítsék elő egy egyházi liturgikus varroda létrehívását, ahol a háborúban megsérült liturgikus ruhák és kellékek megjavítása, illetve az elveszettek újakkal pótlása megtörténhetne – szól a történeti feljegyzés a Veszprémi Érseki Számvevőség jelenleg Boldog Gizella liturgikus műhely néven működő varrodájának történeti kezdeteiről. A rend elvállalta a feladatot, és nyolc nővérrel megkezdődött a munka. A feloszlatás után a kolostorból a püspökség gazdasági központjába költözött át a varroda, amely rövid időn belül a megrendelők színvonalas és közkedvelt, országos rangú műhelyévé vált. A nővérek száma az elmúlt negyven-ötven évben nagyon megcsappant, így a liturgikus üzemben is egyre inkább civil munkatársak vették át a varrodai munkát.