Nemcsak az anyák megmentôje
Szerző: Szalontai Anikó
Fotó: Vida József
Orvosi oklevele, majd a sebészdoktori és a szülészmesteri képesítés megszerzése után nem sokkal, 1846-ban elnyerte a tanársegédi állást Klein professzor mellett a bécsi közkórház szülészeti klinikáján. A következő évben, mikor néhány hétre barátaival Velencébe utazott, Bécsben meghalt barátja, Jacob Kolletschka, a kórbonctan tanára. Visszatérte után megnézte Kolletscka boncolásának jegyzőkönyvét, és rájött, hogy a betegség, amely barátja halálát okozta, és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonos. Ennek alapján állapította meg, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye, amelyet az orvosok terjesztenek azzal, hogy boncolás után kézmosás nélkül mennek át a szülészeti osztályra. Vizsgálatai során kimutatta, hogy az egyszerű klóros vízzel történő fertőtlenítéssel elkerülhető a betegség.
Felfedezését több kollégája elismerte, de a szülészek többsége elutasította, mert ellentétben állt a korabeli felfogással, amely a gyermekágyi lázat sokszor misztikus okokkal magyarázta: kozmikus hatásokkal, az időjárás okozta vérrögösödéssel, a leányanyák bűntudatával. S bár a klórvizes fertőtlenítés hatására a bécsi szülészeti klinikán csaknem teljesen megszűnt a gyermekágyi láz, tanársegédi kinevezését nem hosszabbították meg.
Hazatért és a Szent Rókus Kórházban vállalt szülész-főorvosi állást. Díjmentesen, éjjel-nappal rendelkezésére állt a betegeknek és az anyáknak. Mint sebész is kimagasló tevékenységet folytatott: hazánkban elsőként végzett petefészek-műtétet és másodikként császármetszést. Módszerének köszönhetően pesti kórházában is felszámolták a gyermekágyi lázat, valamint csökkent a műtétek utáni fertőzések száma is, ugyanakkor a kollégák nagy része továbbra sem ismerte el felfedezését. Csak több mint egy évtized múltán, a francia Pasteur és a német Koch bakteriológiai kutatásait, illetve az angol Lister hasonló eredményeit követően kezdték módszerét széles körben alkalmazni.
Európában ma már nem a fejletlen egészségügyi ellátás, sokkal inkább a társadalmi közöny, az életet nem tisztelő fogyasztói elvek veszélyeztetik azokat a nőket, akik gyermeket szeretnének. Ha a számokat nézzük, e gondolkodásmód miatt sokkal több anyát és magzatot veszítünk el: Semmelweis higiéniás előírásai előtt a bécsi közkórházban az orvosok által vezetett szülések 7-15 százaléka végződött halállal. Bár statisztikai módszerekkel nem összemérhető a két adat, de tény, hogy ehhez képest ma hazánkban a legóvatosabb becslések szerint is a megfogant gyermekek egyharmada hal meg művi terhességmegszakítás miatt.
A Központi Statisztikai Hivatal közelmúltban kiadott tájékoztatója szerint idén, az első két hónapban mintegy négyszázötvennel több gyermek született, mint tavaly ugyanebben az időszakban. Emellett ugyanilyen mértékben, azaz csaknem három százalékkal csökkent a halálozások száma, vagyis lelassult az úgynevezett természetes népességfogyás. Ám hiába a javuló statisztika, továbbra is folytatódik az ország elöregedése. A gondolkodásmód megváltoztatásához nem elég egyetlen ember felfedezése, mint ahogyan a gyermekágyi láz visszaszorításához elég volt. Sokakra van szükség, hogy a halál társadalmából újra az élet társadalma legyen – számos anyára és apára, akik a „gyermekek megmentői”.
