Szent Pál Éve – a népek Apostolának ünneplése (Kr. u. 8-2008)
„Ígéretes ajtó nyílt ki előttünk”
Szerző: Kránitz Mihály
Mivel születésének pontos dátumát nem ismerjük, ezt a rendelkezésünkre álló információk szerint megközelítőleg Kr. u. 8-ban vagy 9-ben állapíthatjuk meg. A kétezer évvel ezelőtt született apostolról az Egyház méltóképpen szeretne megemlékezni, ezért XVI. Benedek pápa 2008. június 28-tól egy különleges Szent Pál-évet hirdetett, melynek során az apostol személye, levelezése, az Egyház kezdetei, de a mai misszió és evangelizáció szempontjai is a középpontba kerülnek.
A farizeus szülők a héber Saul nevet adták gyermeküknek, és második névként kapta a római Pált. Már fiatalon, mintegy tizennégy-tizenötévesen visszatér ősei földjére, és Jeruzsálemben Gamaliel rabbi „lábainál” tanulja meg a zsidó törvény, a Tóra feltétlen tiszteletét. Korábban, még Tarzuszban szülei támogatásával sajátította el a görög műveltséget és a sátorkészítés mesterségét. Mindkettőnek nagy hasznát vette a későbbi missziós utak során, mert ezzel mintegy a biztos szellemi és társadalmi egzisztencia alapját szerezte meg.
Jeruzsálemi tartózkodása kezdetétől fogva kiemelkedett társai közül olyannyira, hogy a főpapok a törvény szigorú és rendíthetetlen követőjét látták benne, akire majd rábízzák a keresztények elleni fellépést.
A pünkösd utáni Egyház életének legmeghatározóbb eseménye volt Saul megtérése, aki a damaszkuszi úton látomásban találkozott a feltámadt Jézussal. A keresztények új mozgalma ugyanis, úgy tűnt, alapjaiban fenyegeti a zsidóságot, mert új tanításával szükségtelenné teszi a törvény előírásait. Mint lelkes és ifjú farizeus sokakat elfogott a keresztények közül, akiket börtönbe vetett, megkínzott és káromlásra kényszerítette őket. István diakónus megkövezésénél is segédkezett, sőt azt helyeselte. A keresztények üldözésére, Jeruzsálemen kívüli leszámolásra is felhatalmazást kapott, ám Damaszkusz közelében, Kr. u. 34-ben egy egész életét átalakító élmény során találkozhatott Jézus Krisztussal, a Feltámadottal. A törvény után most már Krisztus lett egész életének központja, akiért mindent elhagyott, amihez addig ragaszkodott. Az üldözőből ekkor lett Krisztus és az Egyház apostola. Eddigi radikalizmusát az Úr Jézus és az ő evangéliumának szolgálatába állította, és végső soron az életét is odaadta Mesteréért.
„Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” – írta le a galatáknak. A fényjelenség, mely a földre döntötte, a lázadóból engedelmes tanítványt formált: „Ki vagy te, Uram?” – kérdezi. „Jézus vagyok, akit te üldözöl” – felelt a titokzatos hang. Damaszkuszban megkeresztelkedik, de a megtérés élménye még évekig foglalkoztatja. Ettől kezdve Szent Pál élete végéig hűségesen követi Jézust, és keresi a Szentlélek sugallatait.
Kalandos életútja azonban még csak most kezdődik, mert hosszú távollét után ugyan egy kis időre visszatér Tarzuszba, onnan Barnabás kérésére elmegy Antiochiába, és tagja lesz az ottani keresztény közösségnek. Ekkor sajátítja el a keresztény hit elemeit és készül fel a missziós munkára. A hatalmas Antiochia a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Itt nevezték magukat először keresztényeknek Krisztus követői. Kr. u. 46-ban az antiochiai egyház kézrátétellel térítő, evangelizáló munkára küldi Pált és Barnabást. Kisázsiában és Görögországban keresztény közösségeket hoznak létre.
A missziós feladat korántsem volt könnyű, mivel nemcsak a természeti akadályokkal találták magukat szemben, hanem az emberek támadásaival is. Míg saját ellátásáról sátorkészítő mesterségével gondoskodott, addig személyes védelmét munkatársai és tanítványai biztosították, de így is bebizonyosodott, amit Jézus Ananiásnak Pálról megkeresztelkedése előtt mondott: „Majd megmutatom neki, mennyit kell értem szenvednie”. És az evangélium hirdetése során valóban számtalanszor volt veszélyben, többször megbotozták és szenvedett hajótörést, de mindig a Szentlélek örömében indult újra, fáradhatatlanul a hit továbbadásának küldetésében.
Emellett Szent Pál apostolnak köszönhetjük, hogy leveleiben, melyeket az általa alapított közösségeknek írt, lejegyzi, miként éltek az első keresztények, hogyan épült ki és alakult az Egyház szervezete, hogyan ünnepelték a szentségeket, elsősorban az Eucharisztiát. Lankadatlanul járta az akkor ismert világot, munkatársai közé vett világi hívőket, nőket is és az első név szerint ismert keresztény házaspárt, Priscát és Aquilát. Miután a zsidók és a zsidókeresztények nem tudták elfogadni a pogányok megtérését, és rájuk akarták kényszeríteni a törvény megtartását, Pál a jeruzsálemi zsinat döntése értelmében a pogányok felé fordult, és a népek apostola lett belőle. A szombat, az étkezési és tisztálkodási szokások idegenek voltak más népek számára, és csak külsődleges előírásnak számítottak. A zsidókeresztények akár meg is akadályozhatták volna, hogy Pál sikerre vigye a pogánymissziót. „Ígéretes ajtó nyílt ki előttünk” – kiáltott fel az Apostol, és folytatta a megkezdett utat, sőt újra látogatta és hitükben megerősítette az új keresztény közösségeket.
A nagy missziós utak végén, bár megjövendölték neki, hogy megpróbáltatás vár rá, Szent Pál újra Jeruzsálembe akart menni, hogy megnyugtassa a zsidókeresztényeket és a pénzbeli gyűjtést személyesen vigye el az ottani keresztény közösségnek. A lázítás vádja, hogy Pál elárulta atyái ősi hitét és új tanokat hirdet, gyűlöletté vált, és a zsidók támadásaiból a római helyőrségnek kellett őt kimentenie. Caesareába szállították, ahol Kr. u. 58 és 60 között két évet töltött börtönben, mialatt többször is kihallgatták, majd miután római polgárjogára hivatkozott, a császár elé vitték egy rendkívül veszélyes hajóutat követően.
Két évet töltött a börtönszállásán (Kr. u. 61-63), s ezalatt fogadta a római zsidókat és keresztényeket, tervezte a jövőt, a Hispániába való utazást, s közben a szívében hordozta az összes egyház gondját. Régi munkatársai is felkeresték, akik közül ketten, Arisztarchusz és Epafrász vállalták Pállal együtt a fogságot. Még a katonáknak is hirdette az evangéliumot, és kiterjedt levelezést folytatott. Valószínű, hogy ítéletében felmentés született, de későbbi életéről keveset tudunk. A római mamertinusi börtön őrzi még emlékét, ahonnan Néró császár idejében, Kr. u. 64 körül lefejezésre vitték Tre Fontane közelében, ahol vértanúhalállal fejezte be életét.
A hagyomány szerint a 4. században Szent Pál sírja fölé bazilikát emeltek. Ez a templom 1823-ban tűz martalékává lett, de a 19. század közepén újból felépítették. A padozat alatt leltek rá 2006 decemberében arra a szarkofágra, amely Szent Pál apostol csontjait tartalmazza. A szarkofágot nem nyitották fel, hanem egy endoszkópos mikroszkóppal vizsgálták meg a maradványokat, és tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy valószínűleg megtalálták Pál apostol sírját Rómában.
A most kezdődő Szent Pál-év jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk saját keresztény hivatásunk és életünk meghatározó eseményeiről, megismerjük a keresztény misszió kibontakozását, az apostol evangelizációs módszereit és teológiai ismeretét, hogy azzal a reménnyel éljünk a világban, amelyről ő így tett tanúságot: „Isten erejében bízom, aki a szent hivatásra meghívott, nem tetteim alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből” (2Tim 1,9-10).
