Lelkigyakorlat egyházmegyés paptestvéreknek
Fölvitte őket a hegyre…
Szerző: Hirka Antal OSB
Fotó: Kovács Lóránt
Az erre vállalkozók a megadott témákban elmélkedéseken vehetnek részt, beszélgetési és gyónási alkalmat is kínálunk számukra.
John Henry Newman bíboros írja visszaemlékezésében: „Ezek az ősi lakóhelyek szinte megbabonázzák a lelket a jelenlétükbe vegyülő nagyvonalúsággal és gyöngédséggel. Szilárdan állnak a történelem viharában, és jelentőségük oly mértékben megnövekedett, amit a múlt egyetlen más épített emlékénél sem tapasztalunk.” A monostorok, főként a bencés monostorok a hely szellemének a teljességéhez vezetnek el bennünket, szakrális és emberi vonatkozásban egyaránt – állapítja meg Frédéric Debuyst belga bencés (a modern templomépítészet egyik legjelentősebb szakértője) A hely szelleme a keresztény építészetben című könyvében. Az egyes monostorok karaktere egyszerre mindent átfogó, ugyanakkor nagyon egyedi. Párbeszédben állnak a természettel, a tájjal, az épített és emberi környezettel. A bennük élő bencés szerzetesek egész életüket ebben a tapasztalatban élik. A monostorhoz közeledő látogató ezt fedezheti fel: a monostor az élet és a természet „teljességét” jelzi.
Az előző évben tartott hasonló lelkigyakorlatról az egyik résztvevő (Kecskés Attila) a következőképpen számolt be: „Az esztergomi, a kaposvári, a fehérvári és a váci egyházmegyéből gyűltek össze atyák, hogy öt napra megállva a mindennapi szolgálatban Szent Benedek lelkiségéből világosságot, új erőt, útmutatást és bátorítást merítsenek. A megszentelt hely nyilvánvaló hatását bencés szerzetesek, Binzberger Ákos és Fehérváry Jákó egészítették ki Isten Lelkének alkalmas eszközeiként jelenlétükkel és tanúságtételükkel a Szentírás, kiemelt módon a zsoltárok, valamint a lelki olvasmány jelentőségéről, a Regula és a liturgia szavainak és szellemének értelmezéséről. A csend alkalmat kínált a bensőben, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal megnyilvánuló Úr meghallására (vö. Róm 8,26b). A tékozló fiú nyomába lépve, a rossz belátásában és a bűnbánattartásban, az érdek nélkül könyörülő Atya irgalmának lehettek megtapasztalói, hogy még hitelesebb képviselői legyenek a sebzett lelkű hívek között.
A szerzetesek napirendjének gyakorlása pedig – miszerint minden napnak van rendje, és nem esetlegesen csak megtörténik – egyfajta meghívásként hatott a sokféle és sok helyütt végzett lelkipásztori tevékenységeik okozta szétszórtság és kiüresedés megoldásaként. Mindez pedig igazán nyílt és őszinte beszélgetések között zajlott, mindvégig jókedvben, és gyakran játékosan. A »hegyről lejövet«, ahol jó volt lenniük (vö. Lk 9,33), folytatódik a szolgálat, komolyan véve Benedek üzenetét: »Semmit elébe nem téve Krisztus szeretetének«; valamint »Isten irgalma felől soha kétségbe nem esve« (Regula 4, 21. 74.).”
Szeretnénk, hogy az idei esztendőben – a Biblia Évében – mindennél jobban keressük az Ige táplálékát, amitől értelmünk világosságot, szívünk nyugalmat kap.
