Cikkek listázása

Papszentelésre készülve

Egy életen át hirdetni: Üres a sír!

Szerző: Szarvas István

Fotó: Szarvas István

Évről évre egyre súlyosabb teherként nehezedik a Magyar Katolikus Egyház életére a hivatások hiánya. Volt esztendő Egerben, amikor 10-12 fiatal, vagy még több állt a szentelési oltár előtt, az utóbbi években azonban egyre kevesebben. Az idén Kakuk Ferenc papszentelésére kerül sor, aki életéről, hivatása történetéről vall a következő sorokban. Reméljük, ez is segíthet valakit döntésének meghozatalában.
– Kik és milyen hatással voltak Önre gyermekkorában, iskolai tanulmányaiban? A hivatás gondolatával mikor, hogyan találkozott?

– 1983-ban születtem Egerben, és három évig itt élt kis családunk, apa, anya és én. Erről az időszakról nem sok mindenre emlékszem, de a városhoz való kötődésemhez biztosan hozzájárult. 1986-ban több okból kifolyólag hazaköltöztünk édesanyám szülőfalujába, Mezőkeresztesre, egyrészt azért, mert nem voltam hajlandó Egerben óvodába járni, erre már határozottan emlékszem. Itt is nehéz volt a kezdet, de hát minden kezdet nehéz…

Az óvodás évekből szívesen emlékszem vissza egy rajzpályázatra, ahol megyei 1. helyezést értem el. Igazán szép gyermekkorra tudok visszaemlékezni, szüleim és nagyszüleim próbáltak mindent megadni, hogy tisztességes és becsületes embernek neveljenek. Nagyon szeretem anyai nagyszüleimet, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy még élteti őket, igaz, erőben és egészségben már kissé megfogyatkozva. Helyszűke miatt csak egy dolgot szeretnék megemlítek: nagyi tanított meg a falu határában kerékpározni, fájós lábával futva utánam.

Az óvoda után 6 évesen kezdtem az iskolát, én voltam a legfiatalabb az osztályban. Nagyon jól éreztem magam az iskolában. Abban az időben alsóban még egész napos volt az oktatás, két tanító nénivel. Mindkettőjüket hamar megszerettem. Mai szemmel is nagyon jónak tartom ezt a képzési formát. Hatalmas kirándulások, móka és kacagás és persze kemény tanulás, hála Istennek, ezzel nem volt soha gond. A lányok társaságában kezdettől fogva jobban éreztem magam, így hát a mai napig nem tudok focizni – nem is tudom, miért. Időközben megszületett az öcsém, aki hozzásegített ahhoz, hogy megtanuljam, nem csak én vagyok egyedül ezen a világon.

Elsősorban édesanyámnak köszönhetem keresztény hitemet és a katolikus vallásomat, mert ő tanított meg imádkozni, ő vitt el hétről hétre, évről évre a templomba minden vasárnap. Így lettem aztán elsőáldozó, viszont soha nem ministráltam.

Első igazi papképem gyermekkorom ezen időszakából való. Akkori plébánosunk személye, élete nagyon magával ragadott, akinél szívesen megfordultunk kis családommal. Persze ekkor még nem gondoltam arra, hogy egykor én is pap leszek.

Az általános iskola után elkövetkezett életem első nagy döntése: hová menjek továbbtanulni? Jó eredménnyel végeztem, de mindig is visszahúzódó természetű gyerek voltam. Nálunk otthon nem volt rendszeres hitoktatás, a vallásommal való kapcsolatomat azonban ez nem befolyásolta, mindinkább vonzott a misztériuma, a szertartásai és az emberekkel való foglalkozás. Szerettem volna tanári pályára is menni, ekkor ugyanis még nem gondoltam a papi hivatásra. Végül is a vendéglátóipari pályát választottam, mivel nagyon szeretek főzni. Végzettségemet tekintve vendéglátó technikus lettem, amire igen büszke vagyok. Szeretek a konyhában forgolódni.

A középiskolai évek vége felé érlelődött meg bennem a hivatás gondolata, de erről nem mertem senkinek sem beszélni. Rokonaim jóvoltából minden nyáron a Balatonon voltam szakmai gyakorlaton, és persze dolgoztam is, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Gyorsan szálltak az évek. Aztán megint eljött a pályaválasztás, és én nem tudtam, hova tovább. Ember tervez, Isten végez – vallják sokan. Nálam azonban ez fordítva van. Isten tervez, és én elvégzem azt, amit kér tőlem! Én is terveztem, de rá kellett jönnöm, hogy Istennek más tervei vannak velem. Végzettségemet fokozhattam volna tovább, de a Jóisten közbeszólt, és én határozottan megéreztem az ő szándékát, ami nem ment könnyen. Te tedd meg az első lépést, és akkor majd a Jóisten is lépni fog! A család nem igazán „díjazta” döntésemet, nagyon féltek elhatározásomtól. Próbáltam elhessegetni a gondolatot: ,,Én pap? Velem a Jóistennek terve van? Most, a 21. században?” Belső vívódásaim nagyon megviseltek, aztán rájöttem, hogy beszélnem kell róla, „vállalnom kell, amit vállaltam”.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>