Udvardi Erzsébet, a magyar szakrális művészet élő klasszikusa
A fény megérkezett a pünkösdölő Bajára
Szerző: Farkas P. József
– Erzsébet képei egyszerre látvány és látomás, ezért érezheti mindenki sajátjának. Emlékek, lelkiállapot kérdése, kit mi fog meg, mire érez rá, mit lát meg bennük – idézte föl saját élményeit a Vasárnapi Újság főszerkesztője. – Ez egy ide-oda vibráló állapot alkotó és befogadó között, csak a kapcsolat jöjjön létre, ez a lényeg, és akkor nemcsak a művész, de a néző lelkén is átszűrődik az, amit meglát a képben. Ezért is olyan különös érzés belépni a műterembe, a műhelybe, ahogy Erzsike mondja. Íze, illata van, egy-két állvány, képpel vagy anélkül, festékes tégelyek százai, hatalmas virágcserepek az egyik oldalon, másutt a művész vajúdása egy félkész képen. Pedig ő visszahúzódva szeret festeni, zavarják a leskelődők, a képet készen akarja odaadni nekünk.
Ebben a badacsonytomaji műteremben a magyar templomok, kápolnák, egyházi intézmények remekmívű, hittel teli kincsei születtek az elmúlt évtizedek alatt. Május elején II. János Pál pápa emlékművét szentelte föl Badacsonyban Julius Janus érsek, vatikáni nuncius. De nagyon szeretik a hívek a badacsonytomaji bazalt templom Utolsó vacsoráját, Sümegcsehi féltve őrzött kincseit (Angyali üdvözlet/Jákob álma) és Korzenszky Richard imakönyvének illusztrációit – hogy most csak néhányat említsünk az igen gazdag életműből. Látvány és látomás egyszerre minden kép, nem is lehet szavakkal kifejezni, de meg lehet érezni, hogy rólunk és nekünk szól.
A művésznő így vallott a Família magazin riporterének:
– Különlegesen nagy felelősség, roppantó feladat szakrális témát feladatul vállalni. Egy-egy ilyen alkotás nemcsak egy natur téma. Az én világlátásom, istenfölfogásom, hittem is tükröződik a képen. Gondoljunk bele: az általam látott, megtalált, ábrázolt Jézus-arc az idők folyamán egy templom oltárán, falán találkozik a hívők – a botladozó, de reménykedő, bűnös és megtérő emberek – pillantásával, lelkével. Lehetetlen feladat ez, tudom. Az ember egy ilyen teljességteremtésre nem képes: Krisztus gyönyörűségéről szólni színnel és formákkal. Nekem ilyen vonatkozásban az őskeresztény alkotók a példaképeim. Akik szinte még a friss élménytől – talán a személyes találkozástól – meghatottan hoztak létre képeket. Tehát rájuk kell figyelnünk, figyelnem, nem szabad az extremitásokat keresni, és – még egyszer erősítem – tisztában kell lennünk a felelősségünkkel, nagyon koncentrálnunk és igyekeznünk kell, hogy képesek legyünk valóban eljutni az üzenet lényegéig. Persze tudom, tökéletesen ez nem sikerülhet, de a kihívás nagyon szép, és ha megfelelő lelkülettel dolgozik az ember, létrejöhet valami, ami jó otthonra talál a templomban, kápolnában, a teremtett világban… az emberi lélek mélyén…
*
Udvardi Erzsébet Baján született 1929. december 27-én, szülei pedagógusok voltak. Elemi és középiskolai tanulmányait a bajai Miasszonyunk leánynevelő liceumban végezte. 1947-ben, utolsó liceumi évében Rudnay Gyula festőművész Baján szabadiskolát nyitott, Udvardi Erzsébet idejárt délutánonként festést tanulni a mester vezetésével.
1948-ban sikeres felvételi vizsgát tett a budapesti Képzőművészeti Főiskolásra, ahol Bernáth Aurél osztályába kérte magát. A Bernáth-osztályban eltöltött évek meghatározóak voltak művészi kibontakozására és életére egyaránt.
Főiskolai diplomáját megszerezve, 1953-ban rajztanár lett a budapesti Vendel utcai tanítóképzőben.
1958-ban néhány hétre leutazott Badacsonytomajra festeni. A vonat ablakából megpillantotta a Balatont Akarattyánál, és úgy érezte, megtalálta otthonát. Ezzel kezdődött el az ő Balaton-parti élete.
A Biblia olvasásába egyre jobban elmélyedt, az Ó- és Újszövetség adta élmények képekben való kifejezése ez idő tájt ébredt fel benne. Egyházművészeti alkotásai számos templomban, egyházi épületben kaptak helyet.
Képeiben a festékek is fénnyé változnak, az olajfesték, az aranyfüstlemez, az ezüstfólia együttes alkalmazásával érte el azt a hatást, amit vágya szerint művei megalkotásával óhajtott, és lényéből fakadóan belső ragyogását is kifejezhette.
