Kertész Annamáriával és Bálint Zsolttal beszélgettünk
Az ének az emberi lélek nyelve
Szerző: Bodnár Zita
Annamária: – Gimnazista koromban egyik konzervatóriumi osztálytársam, akinek édesapja evangélikus lelkész volt, elhívott bibliaórára a kelenföldi gyülekezetbe. Bár én a felső-krisztinavárosi plébániára jártam misére és hittanra, de ott nem tartoztam a szűkebb ministráns csoporthoz. Az evangélikus gyülekezetben, amelynek bibliaismeretemet köszönhetem, gyakran énekeltünk taizéi énekeket. Itt több alkalommal meglátogatott minket az egyik taizéi testvér. Egyik nyáron a barátnőmmel hosszas előkészületek után kiutazhattunk Taizébe. Meghatározó élményt jelentett számomra az ott töltött hét során az énekelt közös imádságok szépsége. Meg is fogadtam, hogy mindenképpen visszatérek a majdani házastársammal. Így is lett. Amikor Zsolttal elmentünk Taizébe, az az Alois testvér fogadott minket, aki ma a prior. Azóta folyamatos kapcsolatban vagyunk a Taizéi Közösséggel. Rengeteg plébániai és egyéb kisközösséget ismertem meg itthon és Erdélyben is, hiszen rendszeresen jártunk mindenfelé imaesteket szervezni. Taizének köszönhetem, hogy mélyebben megismertem a Katolikus Egyházat, beleláthattam és aktívan részt vehettem az egyházi életben.
– Mikor is indult az első szervezett magyar csoport taizéi találkozóra?
– Annamária: – Az első csoportot Ljubljanába szerveztük 1986-ban. Aztán Alois testvér megkért, szervezzünk legalább néhány fős csapatot az 1987-es római találkozóra. Mindnyájunkat megdöbbentett, hogy néhány hét alatt több mint ezren jelentkeztek. Azóta sok-sok év telt el, de ma is folyamatosan szervezünk csoportokat az év végi európai találkozókra és Taizébe. Az 1990-es évek elején Taizé az első lelkiségek között érkezett Magyarországra. Nagyon sokan jöttek a zarándoklatokra, keresők és érdeklődök is. Ma jóval széttagoltabb az Egyház, hiszen rengeteg lelkiség van jelen.
– Amikor megérkeztek Annával Taizébe, mi érintette meg elsőként?
Zsolt: – Annával ellentétben eléggé zaklatott családban nőttem fel. Édesanyám ugyan járt templomba, édesapám azonban egyházellenes volt. Egyáltalán nem részesültem vallásos neveltetésben. Anna és egy barátom segítségével, akivel együtt zenéltem az evangélikus gyülekezetben, jutottam el az istenhitre, ismertem fel Jézust, és hogy csak egy Katolikus Egyház van. Számomra is hatalmas élményt jelentett találkozásom a Taizéi Közösséggel. Mint zenészt, először az énekek szépsége és egyszerűsége érintett meg. Ugyanakkor nagyon nagy hatást gyakorolt rám, hogy a nap ritmusát az imaórák adták. A madarak kora reggel és este énekelnek, mintha a reggeli és esti hálaadó imaórájukat tartanák. Ez a ritmus a teremtés rendjében rejlik. Régebben sokat jártam Moldvában. Ismertem olyan földműves családot, akiknél volt egy kis Mária-oltár a házban. Reggel ötkor letérdelt az egész család, elmondták az Üdvözlégyet és Miatyánkot, s indult a nap. Délben, amikor meghallották a harangszót kinn a szőlőben, abbahagyták a munkát, és elmondták az Úrangyalát. Este, munka után elimádkozták a teljes rózsafüzért a templomban, nők, férfiak és gyerekek egyaránt. Rend volt. Mindig is vágytam arra, hogy ilyen rendben éljek, ahol az ember hétköznapjainak ritmusát az ima adja, s így részese lehet a teremtésnek. A napi ritmus mellett Taizé zenei, imádságos nyelvvel ajándékozott meg minket.
– Mit jelent Önöknek ez az „imanyelv”?
Annamária: – Ez az az imaforma, amit az első pillanattól kezdve magunkénak mondunk. Mi fordítjuk az énekeket magyarra. Zsolt írja a szövegeket, a magyar szólókat, én pedig a hangszeres kíséreteket. A fordítás nem pusztán a szöveg átültetése egyik nyelvről a másikra, hanem már a munka is imádság. Számomra ez a legtermészetesebb „imanyelv”, ebben érzem otthon magam. Így imádkozunk a családban, a közösségben, a déli és az esti imaórák alkalmával. Hivatásommá lett, hogy ilyen formán imádkozzak és segítsek imádkozni másoknak.
– Mindkettőjük számára meghatározó a zene nyelvezete. Miért olyan fontos az éneklés az imádságban?
Zsolt: – Az ének az emberi lélek nyelve. Az ember lelke énekelve szabadul fel. Amikor a fiatalok megérkeznek Taizébe, a hét elején még nem énekelnek. A mai kultúra elszakítja őket az énekléstől, és ez az imádságban sincs másképp. A mindennapi énekpróbáknak köszönhetően először ugyan csak félénken, de elkezdenek énekelni. A hét végére pedig már egészen felbátorodnak. Ahogy az oktatást folyamatosan rombolják, s vele a gyerekeket is, lassan eljutunk oda, hogy Kodály hazájában sem lesz ének-zeneoktatás. Az Egyháznak nagyon sok energiát kellene fektetnie abba, hogy a zenei gazdagság és képzés megmaradjon.
Annamária: – A közös ima hihetetlen erőt és segítséget nyújt azoknak, akik esetleg nem tudnak imádkozni. 1987 óta rengeteg fiatal jutott el a taizéi találkozókra. Sok éve kérdezem a résztvevőket, mi ragadta meg őket leginkább a találkozó során. Nagyon érdekes, hogy nem a gazdag lelki táplálékot adó taizéi levet említik elsősorban, hanem mindig egy-egy éneket. Szinte kivétel nélkül mindenki. Mivel az énekek szövege többnyire egyetlen mondat, könnyű megjegyezni. Az az ének, amely valamiért megérint valakit, mélyen az emlékezetébe, a lelkébe ivódik. Kitörölhetetlenül megmarad.
– Hogy lehet a munkát, közösséget, missziót, családot összeegyeztetni?
Annamária: – Zenészként végeztem. Hosszú ideig tanítottam, koncerteztem. Mindkettő teljes elköteleződést kívánt. Úgy éreztem, elválaszt a munkám Zsolttól, aztán jöttek a gyerekek, közben megismertem az egyházi szolgálatot, és így elérkezett az a pillanat, amikor választásra kényszerültem. Döntöttem. „Letettem a lantot”. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy így kell tennem. Isten szeretetének és hűségének jele számomra, hogy visszaadta a gitáromat. Igaz, másképp. Nem egyéni művészként, reflektorfényben, hanem az Egyház szolgálatában zenélek, s így segíthetek az embereknek megérezni Isten jelenlétét.
Zsolt: – Mindig is kérdéses volt számomra, hogy zenész vagy biológus legyek. Miután befejeztem zenei tanulmányaimat, egy kis zenetudósi intermezzo után biológus lettem, és mind a mai napig a lepkékkel foglalkozom. Egyre nehezebb összeegyeztetni a hitemet és a munkámat. Számos komoly kutatási programban veszek részt, s így egyre jobban látom, hogy a tudomány teljesen egyház- és istenellenes.
Véleményem szerint, ha elvetjük a keresztény hitvallást, az Isten által kinyilatkoztatott igazságot, akkor igazából nem vagyunk keresztények. Tévúton járunk. Ennek egyik egyszerű, mindenki által észrevehető jele, hogy manapság állandóan azt hangsúlyozzák: a teremtett világ nem más, mint állandó harcok és küzdelmek színtere. Pedig feltételeznénk, hogy a tudós, különösen, ha hívőnek tartja magát, amikor rácsodálkozik például egy virág szépségére, valamit megsejt a Teremtő nagyszerű munkájából. A növényeknél maradva, például egy arborétum számomra elsősorban Isten és a teremtett világ szépségét bizonyítja, nem pedig azt, hogy ennek vagy annak a virágnak ilyen vagy olyan DNS-lánca van, és ez vagy az lehet a haszna.
– Három verseskötete jelent már meg. Hogyan kapcsolódik a költészet a gordonkához és a lepkékhez?
Zsolt: – Nagyon szeretek írni. Állandóan versek járnak a fejemben. Rendkívül fontosnak tartom az anyanyelvet. Fontosnak tartom az énekek szép nyelvezetét, hogy rásimuljon a zenére. Sokat jártam régen Moldvába, jelképpé lett számomra. Egy közösség, amely elveszti a nyelvét a hitéért. Ez az apró népcsoport – alig 200-300 ezer ember – őrlődik a világi és egyházi kultúrák között. Minden nép ilyen, de náluk ez sokkal jobban látszik. A nyelv lepusztul, aztán újra virágzik, aztán megint hanyatlik. Sok összefüggésre rávilágít ez. Verseimben gyakran megjelenik egy-egy kép: moldvai falu, a szántók, a dűlőutak, a lepkék, a szénafüvek.
– Mi is őrlődünk a kultúrák között.
Zsolt: – Sokat gondolkodtam már ezen. Igencsak tépett a történelmünk, de túléltük a tatárjárást, a törököket és mindenféle csapásokat, mert ide, a magyar földbe voltunk begyökerezve. Ha le is vágtak minket, újrahajtottunk. Ma más a helyzet. A modern világ gyökerestül tépi ki az embereket hazájukból, kultúrájukból, egyházukból…
– Nagycsaládosként éppen ez ellen küzdenek.
Annamária: – Véleményem szerint a legnagyobb tanúságtétel a mai magyar társadalomban nagycsaládosnak lenni. Gyermekeinken keresztül egészen váratlan fordulatokkal, rendkívül nehéz akadályokkal találjuk szembe magunkat. Ha a gyerekek közösség és megfelelő családi háttér nélkül élnének, nem tudom, hogyan tudnának megküzdeni a mindennapi problémákkal.
Zsolt: – Az emberiség történetében vannak olyan periódusok, amikor a többség a jót akarja. Az emberek közös erővel akarnak építeni, jót tenni, egymást elfogadni. Ez most nem az az időszak. Jólétben élünk, és tespedünk, vakok lettünk a jóra. Nekünk keresztényeknek hatalmas a felelősségünk, és az a dolgunk, hogy mindenhova becsempésszük az Úr Jézus nevét, életünk példájával, munkánkkal, szavunkkal. Ahogy Pál mondta: akár alkalmas, akár alkalmatlan, én csak az Úr Jézust hirdetem. Egyik alkalommal, amikor egy tudományos szaklapban publikáltam, ahol soha nem jelent meg Isten neve, a tárgyalás bekezdéseit úgy szerkesztettem, hogy az első betűk kiadták Jézus nevét. Apróság, de örömmel töltött el. Minden eszközzel, legyen az akár csak egy tudományos cikk ortográfiája, hirdetnünk kell Jézus nevét, mert manapság már az életünk példája sem elég. A mi látszólag gyerekes apostolkodásunk, gyerekekhez, családhoz való ragaszkodásunk a biztosíték arra, hogy amikor az Úr Jézus visszajön közénk, még talál hitet a földön.
