Kertész Annamáriával és Bálint Zsolttal beszélgettünk
Az ének az emberi lélek nyelve
Szerző: Bodnár Zita
Annamária: – Gimnazista koromban egyik konzervatóriumi osztálytársam, akinek édesapja evangélikus lelkész volt, elhívott bibliaórára a kelenföldi gyülekezetbe. Bár én a felső-krisztinavárosi plébániára jártam misére és hittanra, de ott nem tartoztam a szűkebb ministráns csoporthoz. Az evangélikus gyülekezetben, amelynek bibliaismeretemet köszönhetem, gyakran énekeltünk taizéi énekeket. Itt több alkalommal meglátogatott minket az egyik taizéi testvér. Egyik nyáron a barátnőmmel hosszas előkészületek után kiutazhattunk Taizébe. Meghatározó élményt jelentett számomra az ott töltött hét során az énekelt közös imádságok szépsége. Meg is fogadtam, hogy mindenképpen visszatérek a majdani házastársammal. Így is lett. Amikor Zsolttal elmentünk Taizébe, az az Alois testvér fogadott minket, aki ma a prior. Azóta folyamatos kapcsolatban vagyunk a Taizéi Közösséggel. Rengeteg plébániai és egyéb kisközösséget ismertem meg itthon és Erdélyben is, hiszen rendszeresen jártunk mindenfelé imaesteket szervezni. Taizének köszönhetem, hogy mélyebben megismertem a Katolikus Egyházat, beleláthattam és aktívan részt vehettem az egyházi életben.
– Mikor is indult az első szervezett magyar csoport taizéi találkozóra?
– Annamária: – Az első csoportot Ljubljanába szerveztük 1986-ban. Aztán Alois testvér megkért, szervezzünk legalább néhány fős csapatot az 1987-es római találkozóra. Mindnyájunkat megdöbbentett, hogy néhány hét alatt több mint ezren jelentkeztek. Azóta sok-sok év telt el, de ma is folyamatosan szervezünk csoportokat az év végi európai találkozókra és Taizébe. Az 1990-es évek elején Taizé az első lelkiségek között érkezett Magyarországra. Nagyon sokan jöttek a zarándoklatokra, keresők és érdeklődök is. Ma jóval széttagoltabb az Egyház, hiszen rengeteg lelkiség van jelen.
– Amikor megérkeztek Annával Taizébe, mi érintette meg elsőként?
Zsolt: – Annával ellentétben eléggé zaklatott családban nőttem fel. Édesanyám ugyan járt templomba, édesapám azonban egyházellenes volt. Egyáltalán nem részesültem vallásos neveltetésben. Anna és egy barátom segítségével, akivel együtt zenéltem az evangélikus gyülekezetben, jutottam el az istenhitre, ismertem fel Jézust, és hogy csak egy Katolikus Egyház van. Számomra is hatalmas élményt jelentett találkozásom a Taizéi Közösséggel. Mint zenészt, először az énekek szépsége és egyszerűsége érintett meg. Ugyanakkor nagyon nagy hatást gyakorolt rám, hogy a nap ritmusát az imaórák adták. A madarak kora reggel és este énekelnek, mintha a reggeli és esti hálaadó imaórájukat tartanák. Ez a ritmus a teremtés rendjében rejlik. Régebben sokat jártam Moldvában. Ismertem olyan földműves családot, akiknél volt egy kis Mária-oltár a házban. Reggel ötkor letérdelt az egész család, elmondták az Üdvözlégyet és Miatyánkot, s indult a nap. Délben, amikor meghallották a harangszót kinn a szőlőben, abbahagyták a munkát, és elmondták az Úrangyalát. Este, munka után elimádkozták a teljes rózsafüzért a templomban, nők, férfiak és gyerekek egyaránt. Rend volt. Mindig is vágytam arra, hogy ilyen rendben éljek, ahol az ember hétköznapjainak ritmusát az ima adja, s így részese lehet a teremtésnek. A napi ritmus mellett Taizé zenei, imádságos nyelvvel ajándékozott meg minket.
– Mit jelent Önöknek ez az „imanyelv”?
Annamária: – Ez az az imaforma, amit az első pillanattól kezdve magunkénak mondunk. Mi fordítjuk az énekeket magyarra. Zsolt írja a szövegeket, a magyar szólókat, én pedig a hangszeres kíséreteket. A fordítás nem pusztán a szöveg átültetése egyik nyelvről a másikra, hanem már a munka is imádság. Számomra ez a legtermészetesebb „imanyelv”, ebben érzem otthon magam. Így imádkozunk a családban, a közösségben, a déli és az esti imaórák alkalmával. Hivatásommá lett, hogy ilyen formán imádkozzak és segítsek imádkozni másoknak.
– Mindkettőjük számára meghatározó a zene nyelvezete. Miért olyan fontos az éneklés az imádságban?
