2008. február 3-án a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevélben szól az Istennek szentelt élet (szerzetesélet) titkáról, értékéről, jellemzőiről. A levél elsősorban olyan szerzetesrendeket tart szem előtt, amelyek egyfajta konkrét küldetést, feladatkört vállalnak az Egyházban, mint például a gyógyítás, oktatás, szegényekkel való törődés, lelkipásztori munka feladatai. Érdemes végiggondolni, hogy miként éli meg saját küldetését egy olyan közösség, amely – miközben részt vállal a mai idők megszabta feladatokban – régi történelmi örökséget, ősi szerzetesi hagyományt hordoz.
A modern szerzetesrendek alapítása a történelmi helyzetnek megfelelően általában a Lélek egy-egy sajátos adományához, egy külön karizmához kötődött. Ahogy a püspökkari körlevél fogalmaz: „Az alapításnál, a közösségek eredeténél az alapító egyedülálló és sajátos istentapasztalata található, és az alapítók ezt az istentapasztalatot élik aztán meg valamilyen sajátos e világi tevékenységen keresztül. Isten a betegeken, a tudatlanokon, a szegényeken keresztül személyesen szólította őket, és ők személyesen válaszoltak azzal, hogy felvállaltak valamilyen tevékenységet, amely azután egész életformájukat meghatározta.” Ez a tény pedig valamiféle sajátos profilt, intézményi hátteret kölcsönöz az illető szerzetesközösségnek. Amikor a monasztikus – jelesül a bencés – közösségek találkoztak ezzel a saját múltjukhoz képest jelentős történelmi változással, igyekeztek megfogalmazni azt, hogy mi az ő saját karizmájuk, mi az, ami egyedi küldetéssel ruházza fel őket az Egyházon belül. Nem volt könnyű megtalálni e kérdésre a választ, hiszen mint a nyugati egyház legősibb szerzetesközösségei eredetileg az evangélium követését próbálták megvalósítani minden sajátos szerepkörvállalás nélkül, másfelől pedig egy-másfél évezredes hagyományukban a legkülönbözőbb munkaterületeken dolgoztak és alkottak – a kulturális, tudományos tevékenységtől kezdve a lelkipásztorkodáson keresztül a missziós, egyházszervező feladatokig. Mi az a sajátosság tehát, amely az idők folyamán mindig megvolt, s ami ma is alakítja a különböző bencés közösségek életét? A válaszhoz Szent Benedek Reguláját hívhatjuk segítségül, amelyben a szerzetesatya a szerzetesek „meghatározásánál” a következő mondatot írja: „másnak az ítélete és parancsa szerint járnak, monostorban élik le az életüket, és azt kívánják, hogy apát legyen fölöttük” (RB 5,12). Ez azt jelenti, hogy az a bencés szerzetes, aki Krisztus követésére egy közösségben vállalkozik, regula és apát vezetésével. Úgy is mondhatjuk, hogy a közös vonás, amely a bencés életmódban mindig megvolt, az a közösségben, a szerzetescsaládban való élet.
A szerzetescsalád vállalása rokonítja a szerzeteseket az összes többi kereszténnyel, akik a saját életük keretei között kaptak meghívást Krisztus követésére. Ahogy a családi élet: a kölcsönös szeretet és az egymás iránt vállalt felelősség (vagy éppen a magány tudatos vállalása) az az emberi alap, amelyre minden keresztény hivatása épül, úgy a bencések számára is a közösségben való élet, a meghívás és a sorsközösség vállalása az a kiindulási pont, amelyre építve Isten akaratát keresve, az evangélium vezetésével járják útjukat. A bencés szerzetesek identitása a szeretet közösségi vállalásában és Krisztus követésében áll, s ebben a tekintetben semmiben sem különböznek a családban élő keresztényektől. A világi keresztények és a monasztikus szerzetesek további közös vonása az, hogy miközben az evangélium tanítását akarják életre váltani, életkörülményeik a legkülönfélébbek lehetnek. Sokféle lehet lakóhelyük, napirendjük – így munkájuk, hivatásuk is. Ily módon a bencés szerzetesek is bátran vállalhatnak különféle munkákat – olyanokat, amelyek a saját és közösségük épülését segítik, amelyekre szükség van, vagy amelyeket a közösség anyagi helyzete megkíván – mert tudják, hogy életüknek nem a munkájuk, nem a teljesítményük az alapja, hanem a Krisztushoz tartozás és a szerzetescsaládon belüli élet.
Miként éli ma a bencés közösség életét?
A teljes cikk >>>
