Kérdéseinkre válaszol: Beer Miklós püspök
Nézzünk körül: mit tehetünk egymásért?
Szerző: Körössy László
– Eszembe jut egy régi emlék. Esztergomban voltam már plébános a Belvárosi Plébánián, de még nagyon friss élményként éltek bennem a korábbi pilismaróti-dömösi lelkipásztori évek. Esztergomi hittanosaimmal kerékpárral Pilismarótra kirándultunk, de az ottani gyerekekkel is megbeszéltük a találkozót. A számomra felejthetetlen-kedves Miklós-deák völgybe vittem őket, és egy réten letáboroztunk. Lehettek vagy harmincöt-negyvenen. A gyerekek hamar összebarátkoztak, a fiúk fociztak, a lányok virágot szedtek. Vidám gyerekzsivaj töltötte be a völgyet. Felsétáltam az erdőszélre, és ahogy végignéztem rajtuk, valami csodálatos örömöt éltem át. Ők az én tanítványaim, rám vannak bízva. A szüleik el merték engedni őket velem, de végső soron az Úristen bízott meg bennem. Ő bízta rám őket. Azóta is sokszor átéltem ezt az örömet papszenteléskor, bérmáláskor, egyházmegyei találkozókon. Személyesen éltem meg, amit Jézus a tanítványainak ígért: örömötök teljes lesz és senki el nem veheti tőletek (vö. Jn 15,11). Hát igen, az Úristen elkényeztet bennünket, papokat.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Szerintem csak az az ember tud „nagyvonalú” lenni (talán kicsit merész az irgalmasságot ezzel a kifejezéssel helyettesíteni!), aki tudatában van annak, hogy milyen kincseket kapott ingyenesen Istentől. Sokszor elszomorodom, amikor kicsinyes „igazságszolgáltatásról” beszélnek. „Nekem ehhez jogom van…” „Nekem ez jár…” „Nem felejtek…” „Kérjen bocsánatot…” Természetesen keresztény emberként Isten „nagyvonalúságára” kell odafigyelnünk, amit Jézus Krisztusban megmutatott nekünk. Szánalmasak tudunk lenni, amikor bírósághoz megyünk a panaszunkkal. A „szívtelen szolga” jézusi tanítását nem szabadna elfelejtenünk (Mt 18,23). Nagyon örülök annak, hogy II. János Pál pápa örökségeként az irgalmasság gondolata ismét előtérbe került. Nem új ez, csak újra fel kell fedezni (Lk 6,36). Szerintem önvizsgálatra indít minden fájó találkozás. Honnan tudom, hogy miért ilyen az, aki engem megbántott? Mérhetek ugyanolyan mércével? Gondolok a mai társadalom elesettjeire: fiatalokra, családi otthon nélkül maradottakra. Na és természetesen a belső értékrendünkön is múlik. Aki csak anyagi javakban tud gondolkodni, annak ajánlom Arany János Epilógusát újraolvasásra.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– Talán a bizalomra van ma leginkább szükségünk. A bizalmat a legtágabb értelemben gondolom. A jelenlegi pápánk új körlevele a keresztény reményről fontos kapaszkodót jelent számomra. A pápa felcserélhetőnek tartja a hit és remény fogalmát, de hát tulajdonképpen ez a bizalommal is helyettesíthető. Amikor hitről beszélünk, akkor az Isten felé irányuló „ősbizalomra” gondolok. „Tudom, kinek hiszek és biztos vagyok” (2Tim 1,12). Az egymás iránti feltétlen bizalomnak ez az alapja: „szeretve vagyok” Isten által, „kitől félnék”? A „megelőlegezett bizalom” szófordulattal sokszor vitázom. Éppen ez a bizalom lényege, hogy nem köt ki semmit, nem szab feltételeket. Szép emberi kapcsolatokat: családban, munkahelyen, nagyobb közösségekben és egy kis hazában csak bizalomra lehet építeni. Ezért tartom betegnek mai társadalmunkat, mert az emberekben megingott a bizalom a korrupciós ügyek, a sok szélhámosság, ügyeskedés kapcsán. Így nem lehet élni. Nekünk, keresztényeknek éppen ezért nagy a felelősségünk, mert mi birtokában vagyunk a bizalom forrásának.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– Elsősorban az anyaságot tartom a legnagyszerűbb női értéknek, és átvitt értelemben a „lelki anyaságot”, vagyis a másokról való önzetlen gondoskodást. Jézus édesanyjára is így gondolok, mint aki élethivatásának fogadta el, hogy másokért él. Édesanyámra, nagymamára is hálás szívvel emlékezem. Az „önmegvalósító” nőket sajnálom.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Erre nehezen tudnék válaszolni. Jól megvagyok a bőrömben. Ennyi. Ehhez csak a munkatársaim, tanítványaim tudnának hozzátenni valamit.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Amivel küszködöm évek óta: az azonnali (meggondolatlan) igent-mondás. Vonatkozik ez programokra, meghívásokra. Sokszor elhatároztam már, hogy nem vállalok egyházmegyén kívüli „szereplést”. Sajnos sokszor „tőrbe csalnak”. Visszamondani egy programot, lemondani egy felkérést már sokkal nehezebb. Pedig az én napom is 24 órából áll.
Az is „gyengém”, hogy a méltánytalanság, „arcátlanság” lebénít. Meg sem tudok szólalni, ha „övön aluli ütés ér”. Nagyon dühös tudok lenni, a „szókincsem” sem mindig irodalmi ilyenkor, de hála Istennek, hamar „kiderül az ég”.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– Akik imádkoznak értem. Egy kívülálló ezt nem értheti. Nekem óriási erőt ad az a tudat, hogy sokan ott vannak mögöttem a szentségimádási csöndes imádságukkal, az értem mondott fohászaikkal. Kézzelfoghatóan tapasztalom, hogy az Úristen értük, miattuk felemel a csüggedésből. Ez az én kincsem, „aranytartalékom”.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Nem tudom, hogy mit tennék másképpen. Talán hangsúlyokra gondolok. Nem tudom.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Sokszor idézem azt a gondolatot, amit annak idején egy Liszt Ferenc-filmben hallottam: amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem vág vissza Wagnernek és másoknak az alaptalan rágalmakért, miért hallgat, ő azt válaszolta: azért, mert katolikus vagyok. Amikor évek múlva Wagner bocsánatot kért, ismét megkérdezték, hogy most miért hallgat? Miért nem mondja, hogy „na látjátok, nekem volt igazam?” A válasza akkor is ez volt: mert katolikus vagyok. Számomra ez a jelző a keresztény mivoltom pontosítására valami olyasmit jelent, mint amit Prohászka püspök képviselt. A doktori tézisem is ez volt: „Az Egyház katolikus”. Akkor a krisztusi teljesség sebzett-kopott-megtépázott, de mégis drága örökségét értettem alatta. Lényegében ma is így gondolkodom. A bűnvallás és felelősség értelmében.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?
– Diákkoromban kezdtem gyűjteni a „védőszentjeimet”. Azóta is hűséges vagyok hozzájuk, mert ők is azok voltak. Valószínűleg meglepő módon Merici Szent Angelát választottam. Élettörténetében a lelki békét fedeztem fel olyan kincsként, amit közbenjárására én is kértem. Édesanyám révén kezdettől fogva Szent Erzsébet volt kedves női szentem, hiszen anyámék november 19-én esküdtek. Most az elmúlt jubileumi év újra erősítette bennem ezt a kapcsolatot. Árpád-házi Szent Margitot is nagyon tisztelem. A férfiak közül Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás (a filozófusok) diákkoromtól példaképem volt, később filozófiatanárként ez is „bejött”, de papként Bosco Szent János, Néri Szent Fülöp, Szent Ferenc is mindig „listás” volt. Büszke vagyok rájuk!
– Ki a kedvenc történelmi alakja?
– Eperjes Károly barátom a Hídember filmbemutatója után mondta, hogy a színészi álma, hogy egyszer „a valóban legnagyobb magyart” megszemélyesíthesse, és ez Szent István. A dömösi kedves templomom oltárképe egy ismeretlen Maulbertsch-kép, mely az idős királyt ábrázolja. A népéért aggódó, megtört embert, aki alázattal, de hittel felajánlja népét a Szűzanyának. Hát nekem is ő „a legnagyobb magyar”.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– Talán a legtöbbször idézem a Márk-evangéliumból a kenyérszaporítást, és abból is ezt a mondatot: „Menjetek, nézzetek csak körül”. A tékozló fiú története is mindig megvigasztal, és a 138. zsoltár a kedves imám: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem..”
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Gárdonyi Géza: Az én falum. Anyámtól örököltem, és ma is sokszor előveszem. Sajnos már nincs meg az eredeti példányom, de mindig sikerült pótolnom. Nemrégiben fedeztem fel ugyancsak Gárdonyitól Az én magam című írását.
– Ki a kedvenc regényalakja?
– A legutóbbi olvasmányom alapján (Wass Albert: Tizenhárom almafa) a Táncos Csuda Mózsi jut eszembe. Sokat olvasok. Sok kedvencem van.
– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?
– Múlt év december 23-án hajléktalanokkal vacsoráztam. Megrázó élmény volt. Persze nem szeretem a teátrális dolgokat, de időnként szükségünk van ilyen találkozásokra is, hogy az ember „el ne szálljon”. Szeretem a jó társaságot, amikor „egymás szavába vágva” tudunk lelkesedni egy témáért. Néha megadatik, amikor „üzemi hőmérsékleten” van a beszélgetés. Keresem azokat az embereket, akikkel „egy hullámhosszon” vagyok. Hála Istennek, családomban, tanítványaim között, barátaim, munkatársaim között találok ilyen társaságot. Persze kifejezett vacsorameghívásra nagyon ritkán marad időm.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Házakat, otthonokat a kunyhók helyett, hajléktalanoknak menedéket, szociális foglalkoztatókat és sok-sok játszóházat, „oratóriumot”! Persze a csodatévő hatalom elsősorban mégis az emberekre vonatkozna: legyenek megelégedettek, önzetlenek, szeressék egymást. Az önzés-gyanakvás-irigység-gyűlölködés helyett az önzetlen-önkéntesség szellemét ápolgatnám, csöpögtetném. De hát ez a csodatévő hatalom a rendelkezésünkre áll, csak nem vesszük észre: „Aki bennünk működő erővel mindent megtehet…” (Ef 3,20). A csodatevő erőt mindenekelőtt magunkban kellene felfedezni, hogy mi magunk váljunk igaz emberekké. A mai társadalmi kérdések (egészségügy, nyugdíjkérdés) nem hagyhatnak érzéketlenül. Gyógyítani kell és lehet ezt a mérgezett levegőjű közéletet. Azt is tudom, hogy nem szóval és fellengzős tiltakozásokkal, hanem azzal, hogy mi magunk nézünk körül, hogy mit tehetünk a közvetlen környezetünkben „Isten erejében”.
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– Szeretem a száraz vörös bort, de a fajtáját már nem tudnám megnevezni. Egyszer egy bérmálás előtt megkérdezte a vendéglátó, hogy mit szeretnék. Babgulyást kértem és túrós rétest. Tényleg az volt. A gyümölcslevest csak akkor szokták készíteni idehaza, ha nem vagyok itthon. Persze olyan még nem volt, hogy valamit ne ettem volna meg. Ez még a „tengeri herkentyűkre” is igaz Rómában.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Hóvirágot, kankalint (vagy ahogy Maróton mondják: „Isten-kesztyű”), ibolyát? Anyám kedves növénye volt a „tavaszi hunyor”. Nagyon szeretem a vadvirágokat. Jó ideje már le nem szakítok egyet se. Csak örülök nekik, és boldog a lelkem.
– Mivel tölti szabadidejét?
– Ez jó kérdés. Ábrándozom arról, hogy mikor lesz szabad időm. Szabadságra mikor megyek? Van egy „püspöki birtokom” itt Vác határában, egy „talpalatnyi föld”. Ha évente kétszer-háromszor oda eljutok gondolkodni (szögediesen: „eszölni”), akkor boldog vagyok. Onnan láthatom az „én” Dunámat, a Pilist, az „én csillagaimat”. Valamikor sokat kirándulhattam a gyerekekkel, cserkészekkel, Most már csak ezek emléke marad. Na évente azért két-három alkalommal még megyek erdőt járni. Célzásképpen a házam népétől kaptam is egy túrabakancsot.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Zebegényben nőttem fel, személyesen ismerhettem Szőnyi Istvánt. Hű maradok hozzá. A zene is fontos az életemben. Nincsenek előítéleteim. Minden jó zenét élvezek. Talán Beethoven a legkedvesebb, de Tolcsvay is közel áll hozzám.
– Van-e kedvenc sportja, sportolója?
– Ez is „gyönge pontom”. Az evezés emléke van ma is az első helyen, most már „csak” a kerékpár és az úszás maradt. Esztergomban még reggelente futottam a Duna-parton. Most már inkább az uszodába járok. A sport is egyik rögeszmém a nevelés összefüggésében (a zene mellett!). Büszke vagyok a magyar sportolóinkra. A korcsolyát szívesen nézem, ha tehetem.
– Melyik szín fejezi ki leginkább az Ön egyéniségét?
– A zöld, ha a tavaszi erdőt-mezőt nézem, a kék, ha a felhők játékát, a vörös-sárga, ha naplementét látok. Színes a világ! Így szeretem.
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– Budapesten születtem. Ennél szebb várost nem ismerek. A Duna-kanyarnál még csodásabb tájat nem láttam. Most már tudom, hogy a Genezáreti-tó centire akkora és olyan, mint Tihanytól Akarattyáig a Balaton. A Börzsöny a gyerekkorom, a Pilis a papi életem, Nógrád és a Tápió-mente a püspökségem. Lehet ennél szebbet kívánni? Előíze biztosan a mennyországnak. Ezt hittel vallom.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Itt és most!
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Néri Szent Fülöp története jut eszembe erről: tovább labdáznék a gyerekekkel.
