Együtt a keresztúton Teréz anyával és Roger testvérrel
„Mert mint a halál, olyan erős a szeretet”
Szerző: Teréz anya, Roger testvér
3. állomás: Jézus elôször esik el a kereszt súlya alatt
„Olyan volt, hogy iszonyattal takartuk el előle arcunkat.
Megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.” (Iz 53,13)
Egyszer egy olyan fiatalembert szedtünk fel Kalkutta utcáin, aki ugyan gondos nevelést kapott, és több diplomát szerzett, de rossz társaságba keveredett. Mindenét ellopták. Megkérdeztem tőle, miért hagyta el szüleit. Azt mondta, hogy az apja nem tudta elviselni őt: „Gyermekkorom óta nem nézett a szemembe. Féltékeny lett rám, s így eljöttem hazulról.”
A nővérek sokat imádkoztak a fiatalemberért, és segítettek neki, hogy idővel haza tudjon menni és meg tudjon bocsátani az apjának: ez mindkettőjükön segített. Ilyen arca is lehet a szegénységnek.
Teréz anya
Egy fiatalember belső tragédiájáról beszél. Határtalan a bánata. Semmi sem kegyetlenebb a szeretet visszautasításánál vagy egy kapcsolat megszakításánál. A szív nem tudja, hogyan válaszoljon minderre, és hogy ne szenvedjen olyan nagyon, nemegyszer megkeményedik. Ellenszerül az önszeretet kínálkozik. A fel nem dolgozott megaláztatásból büszkeség és emberi becsvágy tör elő.
Krisztus nem lázad fel, amikor eltaszítjuk. Szenved és szeret.
Egy másik fiatal azt kérdi: hogyan éljük meg a kiengesztelődést, ha a másik fél elutasítja?
Az ilyen visszautasítás olyan, mint a halál kicsiben. Szinte kihúzza lábunk alól a talajt. Senki sem gyógyul ki az ilyesmiből egyhamar. Nincs annál bántóbb, mint a hideg távolságtartás annak részéről, akivel pedig ki szeretnénk engesztelődni. Az ilyesmi a szív legmélyébe talál.
Az is előfordulhat, hogy megbocsátásunk a másik felet cinikus számítgatásra bátorítja: miért ne próbálja csak azért is keresztülvinni tervét akár embereken átgázolva, hisz Krisztus kedvéért úgysem bocsát meg senki – gondolja magában.
Az, hogy a másik fél makacsul ragaszkodik elutasító magatartásához, vajon azt jelenti-e, hogy Isten nem hallgatja meg imánkat? Voltaképp Isten már „bennünk” meghallgatta és bensőnkben rögtön választ is adott; már kiengesztelődött bennünk.
Valakinek, aki közel áll hozzám, egy döntő fordulat előestéjén a következőket írtam: „Ha benned a megalázott ember mindent le szeretne rázni önmagáról, amit tehernek érez, gondolj arra, hogy a teher talán Krisztus könnyű igája, ölelő karjának súlya válladon. Ha lázadásod szorításában úgy rád tör a kétségbeesés, hogy ott akarod hagyni Krisztust, aki egyszer s mindenkorra meghívott téged, akkor vonulj vissza bensőd oázisába, a magány belső szigetére; ott meghallod, hogy ő most és mindig ugyanarra hív téged. Sokat kíván tőled az, aki adományokkal halmozott el. Ne szórd szét az értékes gyöngyöket: erődet ne fecséreld annak kutatására, hogy kinek volt igaza és kinek nem. Bárcsak egész életed csodálkozó válasz lenne mindarra, amivel Isten megajándékozott!”
Roger testvér
4. állomás: Jézus találkozik édesanyjával
„Mert mint a halál, olyan erős a szeretet.” (Én 8,6)
Mindkettőnk tapasztalata, hogy a föld nagy területeit szellemi-lelki sivatag borítja, s olyan fiatalokra bukkanunk ezekben a sivatagokban, akikbe mélyen belevésődött az emberi elhagyatottság és egyfajta, mindent átjáró kétség, amelyet lényük mélyéig ható megrázkódtatások okoztak.
Még ahol szellemi-lelki szomjúságot találunk, még ott is sok fiatalt legyűr a kétség. Nem képesek Istent megajándékozni bizalmukkal, nem képesek hinni, mert nem ébredhetett bennük bizalom még hozzátartozóik iránt sem. Az emberi kapcsolatok felbomlása már ártatlan gyermekkorukban vagy kora ifjúságukban megsebezte őket. Kétely és csüggedés támadt ennek nyomán bennük: minek egyáltalán élni? Van-e értelme az életnek?
Kalkuttában látni lehet a Haldoklók Házait…, de a nyugati társadalmakban is sok fiatal él nem látható, mégis valójában hasonló házakban. Vannak szülők, akik anyagilag gondoskodnak ugyan gyermekeikről, de életükben egyáltalán nem vesznek részt.
Sok fiatal honvágyszerű felbuzdulással kutat az után, amit megtagadtak tőle. Baráti körének tagjaival együtt igyekszik mindent megtapasztalni, átélni. Némelyek a leghajmeresztőbb szélsőségekbe is hagyják magukat belesodorni –, nekik csak egy valami számít: hogy együtt jól érzik magukat. Csoportokba verődnek más fiatalokkal, olyanokkal is, akiknek igazán megértő szüleik vannak. Az ilyen szülők egyszer csak azt veszik észre, hogy fiaik és lányaik eltávolodnak tőlük, holott mindent megadtak nekik.
A nemzedékek egymástól való elszakadása ezenkívül egészen másfajta következményekkel is jár: vannak idős emberek, akik kénytelenek teljesen magukra hagyatva bevégezni életüket. Jóllehet anyagilag gondoskodnak róluk, mégis úgy tűnik, hogy nem maradt számukra más feladat, mint a halálra várni. Pedig az öregekben sokszor megvan a képesség arra, hogy másokat önzetlenül meghallgassanak. A szétzilált emberi kapcsolatok és heves megrázkódtatások korában megkockáztatjuk, hogy közös felhívást intézzünk az emberekhez, életkorra való tekintet nélkül:
Hogy élő ember légy és ne félhalott: keresd Jézust, aki az Élet! Keresd akkor is, ha úgy érzed, elveszítetted! Ő szeret téged! Ha megtalálod, mindent megtaláltál: szeretetet, békét, bizalmat. Akkor érdemes lesz élned.
Mindannyian lehetünk békességszerzők és a kiengesztelődés hordozói ott, ahol éppen vagyunk. Lakásunk, bármilyen szerény is, olyan legyen, mint Mária otthona Názáretben: otthon, amely Jézust fogadja be, a Krisztust; ahol imádkozhatunk, másokat meghallgathatunk, és melléjük szegődve megkönnyítjük, hogy visszanyerjék elvesztett bizalmukat.
Öregkorában János evangélista mindig csak azt ismételgette: szeretet az Isten. Ahol Isten, ott a szeretet. Ha szeretitek egymást, mondja Jézus, mindenki felismeri, hogy tanítványaim vagytok. Vigyük hát Jézus szeretetét a magukra maradottaknak, a szomorkodóknak, a betegeknek, az elnyomottaknak! Ennek láttán sokan mások is kiemelkednek a csüggedésből és a kételyekből, hogy az élő Isten Lelkébe vetett bizalomnak adják magukat. Így aztán sok fiatal és kevésbé fiatal is annak a békének és kiengesztelődésnek kovászává válik, amely jelenleg nemcsak a hívők között fontos, hanem az egész emberiség számára rendkívül jelentős.
Teréz anya és Roger testvér
5. állomás – Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
„Hordozzátok egymás terhét,
így teljesítitek Krisztus törvényét!” (Gal 6,2)
Krisztus mellett dönteni! Ő választás elé állít minket: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16,25). Mégsem csikarja ki belőlünk az igent, mindenkinek meghagyja szabadságát, hogy mellette döntsön vagy elutasítsa őt. Sohasem kényszerít. Kétezer éve ott áll jóságos és alázatos szívvel minden egyes ember ajtajában és kopogtat: „Szeretsz-e engem!” Ha úgy tűnik, hogy egyre kevésbé vagy képes válaszolni, még megmarad az a lehetőséged, hogy így kiálts hozzá: „Krisztus, hadd adjam magam neked, engedd, hogy testem-lelkem megnyugodjék benned!”
A Krisztus melletti döntés megköveteli, hogy egyazon úton, ne pedig kétfélén próbáljunk járni. Aki egyszerre akarná Krisztust követni és a maga útját járni, az oda jutna, hogy saját árnyéka után fut, miközben társadalmi elismerést, tekintélyt hajszol.
Mit kívánsz tőlünk, Krisztus? Mindenek előtt azt, hogy egymás terhét hordozzuk, és azt imádságunkban, amely mindenkor ügyefogyott, rád bízzuk. Te mindenkit felkarolsz, aki terheit reád hagyja, s ez olyan, mintha minden helyen és minden pillanatban te fogadnál minket názáreti házadban.
Aki hagyja, hogy te, a szenvedő Szolga, befogadd, annak belső látása előtt felsejlik – saját kuszaságain túl – a föltámadásban megdicsőült Krisztus visszfénye. És az ember mindig újraéled, ha vigasztaló Lelked által meglátogatod.
Roger testvér
