Együtt a keresztúton Teréz anyával és Roger testvérrel
„Mert mint a halál, olyan erős a szeretet”
Szerző: Teréz anya, Roger testvér
3. állomás: Jézus elôször esik el a kereszt súlya alatt
„Olyan volt, hogy iszonyattal takartuk el előle arcunkat.
Megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.” (Iz 53,13)
Egyszer egy olyan fiatalembert szedtünk fel Kalkutta utcáin, aki ugyan gondos nevelést kapott, és több diplomát szerzett, de rossz társaságba keveredett. Mindenét ellopták. Megkérdeztem tőle, miért hagyta el szüleit. Azt mondta, hogy az apja nem tudta elviselni őt: „Gyermekkorom óta nem nézett a szemembe. Féltékeny lett rám, s így eljöttem hazulról.”
A nővérek sokat imádkoztak a fiatalemberért, és segítettek neki, hogy idővel haza tudjon menni és meg tudjon bocsátani az apjának: ez mindkettőjükön segített. Ilyen arca is lehet a szegénységnek.
Teréz anya
Egy fiatalember belső tragédiájáról beszél. Határtalan a bánata. Semmi sem kegyetlenebb a szeretet visszautasításánál vagy egy kapcsolat megszakításánál. A szív nem tudja, hogyan válaszoljon minderre, és hogy ne szenvedjen olyan nagyon, nemegyszer megkeményedik. Ellenszerül az önszeretet kínálkozik. A fel nem dolgozott megaláztatásból büszkeség és emberi becsvágy tör elő.
Krisztus nem lázad fel, amikor eltaszítjuk. Szenved és szeret.
Egy másik fiatal azt kérdi: hogyan éljük meg a kiengesztelődést, ha a másik fél elutasítja?
Az ilyen visszautasítás olyan, mint a halál kicsiben. Szinte kihúzza lábunk alól a talajt. Senki sem gyógyul ki az ilyesmiből egyhamar. Nincs annál bántóbb, mint a hideg távolságtartás annak részéről, akivel pedig ki szeretnénk engesztelődni. Az ilyesmi a szív legmélyébe talál.
Az is előfordulhat, hogy megbocsátásunk a másik felet cinikus számítgatásra bátorítja: miért ne próbálja csak azért is keresztülvinni tervét akár embereken átgázolva, hisz Krisztus kedvéért úgysem bocsát meg senki – gondolja magában.
Az, hogy a másik fél makacsul ragaszkodik elutasító magatartásához, vajon azt jelenti-e, hogy Isten nem hallgatja meg imánkat? Voltaképp Isten már „bennünk” meghallgatta és bensőnkben rögtön választ is adott; már kiengesztelődött bennünk.
Valakinek, aki közel áll hozzám, egy döntő fordulat előestéjén a következőket írtam: „Ha benned a megalázott ember mindent le szeretne rázni önmagáról, amit tehernek érez, gondolj arra, hogy a teher talán Krisztus könnyű igája, ölelő karjának súlya válladon. Ha lázadásod szorításában úgy rád tör a kétségbeesés, hogy ott akarod hagyni Krisztust, aki egyszer s mindenkorra meghívott téged, akkor vonulj vissza bensőd oázisába, a magány belső szigetére; ott meghallod, hogy ő most és mindig ugyanarra hív téged. Sokat kíván tőled az, aki adományokkal halmozott el. Ne szórd szét az értékes gyöngyöket: erődet ne fecséreld annak kutatására, hogy kinek volt igaza és kinek nem. Bárcsak egész életed csodálkozó válasz lenne mindarra, amivel Isten megajándékozott!”
Roger testvér
