I. Magyarországi Katimavik – Piliscsaba
Ilyet még nem láttunk soha
Szerző: Burits Eszter
Fotó: Balázs Anita, Sajgó Csanád
A hétvége színes programja egyaránt szólt sérülteknek, segítőknek, szülőknek és érdeklődőknek. Pénteken taizé-i imaóra és virrasztás zárta a napot. Szombaton kiscsoportokban oszthattuk meg gondolatainkat, érzéseinket Jean előadásával kapcsolatban. A délutáni műhelyek közül különlegességnek számított a táncterápia, a masszázs és a bibliodráma. Lehetett választani kirándulást, játékot, zenélést, kézművességet, meditációs imát és még sok egyebet. Este egy különleges, a bárkások és hit és fényesek számára ismert és gyakorolt szertartáson vettünk részt: a lábmosás szertartásán. Jean erről is mondott pár szót, s felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire fontos szimbolikus jelentése van. Ez a szertartás arra tanít minket, hogy a másik ember szolgálatával tudjuk követni Jézust, aki épp a tanítványai lábának megmosásával mutatta meg azt, hogy ő nem egy emberi elképzelés szerinti uralkodó.
Szombat este táncházas ünnepléssel fejeztük be a napot. Vasárnap pedig ökumenikus liturgiával zártuk a katimavikot. Ezt megelőzően hallhattuk Jean utolsó beszédét, amiben hangsúlyozta, hogy mennyire fontos közösségeket teremtenünk, megélni a közösséget, s ezt megmutatni az Egyház és a társadalom számára is. Annál is inkább, mert Jézus világképe nem egyezik a mai ember hierarchikus világképével, ami egy piramishoz hasonlít, tetején a sikeresekkel, gazdagokkal, alján pedig a szegény elesettekkel. Jézus víziója egy testhez hasonlatos, ahol minden embernek megvan a feladata, s mindenki egyaránt értékes és csodálatos.
A mai embert a bizonyítási kényszer, a versenyszellem vezérli, és a félelmei béklyózzák. Féltjük például a szabadságunkat. De mi az, ami képes ezt megváltoztatni? Egyedül Jézus. Jézus azért jött, hogy felszabadítson bennünket, hogy ne a félelmeink irányítsanak. Fontos, hogy felismerjük félelmeinket, mert ez a feltétele annak, hogy megtapasztalhassuk Jézus szeretetét.
Ha Jézus keresztre feszítésére gondolunk, láthatjuk, hogy nem voltak mellette a tanítványai, csak azok, akiket megváltoztatott Jézus, mert közel engedték őt magukhoz. Éppen erre hívja fel a figyelmet a Bárka és Hit és Fény közösségek üzenete, melynek lényege, a jelenlét és az elkötelezettség: veled akarok lenni.
A ma embere ugyanúgy, mint annak idején az apostolok, nem mer közel kerülni Jézushoz. Mikor Jézust keresztre feszítették, a tanítványok úgy érezték, hogy Jézus kudarcot vallott, s így ők is. Depresszió és szomorúság lett úrrá rajtuk. Úgy viselkedtek, mint sok mai házaspár, akik tíz év után elválnak, s szomorúan mondják: ők hittek abban, hogy csodálatos lesz, de most elhagyatottak.
Mindannyian megélünk nehézségeket, sok fájdalmat, szenvedést, magányosságot és szorongást. Mikor mély depressziót élünk át, megvakulunk. Ilyenkor nem látjuk Jézust, aki viszont mindig jelen van az életünkben. Így volt ezzel Mária Magdolna is, aki kertésznek vélte Jézust, mikor a sírba tétel után kereste a testét. Mikor Jézus kimondta a nevét, akkor azzal azt is mondta, hogy „Szeretlek. Mindig veled leszek. Nem tudom elvenni az összes szenvedést az életedből, de ha hiszel, segítséget adok ahhoz, hogy megélhesd a szenvedés misztériumát”. Izajás szövegrészére gondolhatunk: „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak, az enyém vagy!” Iz 43,1 Fel kell fedeznünk azt, hogy Jézus bennünk él, s új erőt ad nekünk. Jézus azt mondja nekünk, hogy velünk akar lakni mindig: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23).
„Ilyet még nem láttunk soha” – ez a mottó egy evangéliumi szakaszból vett történet egyik mondata. Így kiáltanak fel a farizeusok, miután Jézus meggyógyít egy bénát, akit barátai a tetőn keresztül eresztenek le hozzá. Résztvevőkként, úgy érzem, igen sokan átélhettük ebben a néhány napban azt, hogy a barátaink, a sérültek és Jean Vanier segítségével közelebb kerülhettünk Jézushoz. Kegyelmi idő volt ez a pár nap.
