Isten Szolgája, Mindszenty József
In carcere per la fede – Börtönben a hitéért
Szerző: Kovács Gergely
A mártíromság Isten legnagyobb ajándéka egy keresztény hívő és az ő közössége számára. December 26. ezért fontos a bíboros életében, és ezért nagy ajándék a magyar egyház számára is. Tudjuk, hogy a vértanúk élete olyan, mint egy prelúdium, mint egy bevezető Isten-dicséret, amelynek beteljesülése, koronája a vértanúság.
Mindszenty József istenes élete vidéken kezdődött a legegyszerűbb családi körülmények között. Népi vallásossága, szilárd hite édesanyja mellett formálódott, akit a világon a legjobban szeretett. Hálakönyvet is írt neki az édesanyai hivatás kiemelkedően fontos szerepéről és vallási, kultúrtörténeti hátteréről. A könyv nagy sikert aratott a két világháború közti Magyarországon. Mindszenty bíboros életeszményének minden vonatkozása visszavezethető az anyai példa erejére és a szűkebben vett szülőföld, a szenteket termő Szombathelyi Egyházmegye világára.
A mélyen átélt hit, a felelős hazaszeretet, a szociális érzékenység és áldozatvállalás. A Boldogasszony és a magyar szentek iránti rajongó szeretet, a történelem Urába vetett megingathatatlan bizalom és reménység. A tökéletesedés vágya, a jó szenvedélyes akarása és ezzel együtt az életszentség eszménye. A mennyei Atya ás a Szűzanya közelségében – a földi anyaság értékelésén túl – a szellemi atyaság életprogramja, amit zalaegerszegi plébánosként a lelkipásztori szolgálatban, főpapként pedig a Jó Pásztor hűséges követésében törekedett megvalósítani. Plébániája a lelkipásztorkodás magasiskolája volt, főpásztora ide küldte a legígéretesebb vagy a legnehezebben kezelhető újmiséseket, hogy a szeminárium elméleti képzése után az egerszegi „Pehmináriumban” (Mindszenty bíboros eredeti családneve Pehm volt) sajátítsák el a papi munka példaértékű gyakorlatát. Püspöki majd érseki hivatala nem ismerte a tétlenség és a késedelmesség fogalmát. A bíborosnak hihetetlen munkabírása volt, egymást érték a főpásztori látogatások. Mindszenty József élen járt a lelki újjáépítés szervezésében, amelyre nem csak a háború után volt szükség Magyarországon.
Szigorúságát magával és beosztottjaival szemben rágalmazói mindig is túlhangsúlyozták, mert nem ismerték ennek szerepét az önnevelésben és a rábízottak iránti felelősségvállalásban, és elfelejtették figyelmes szeretetének megannyi szép és megható megnyilvánulását is. Persze a hercegprímás szeretetgyakorlása csendes, hétköznapi szeretetgyakorlás volt, nem kísérték hangzatos szólamok, látványos összeölelkezések. De soha nem volt körülötte olyan közösség, amely ne tanúskodott volna erről: káplánjai, kispapjai, hivatali beosztottjai, rabtársai, külföldi főpapok, pápák sora és a magyar hívek sokasága. A gyermekek utat találtak a szívéhez, a fiatalok lelkesedtek érte.
Vannak olyan vélekedések, hogy ha a bíboros meghal a kommunisták börtönében, akkor szenttéavatási eljárását már régen be lehetett volna fejezni, és ma már a magyar szentek között tisztelhetnénk. Ez ellen azok a külföldön élő magyarok tiltakoznak a leginkább, akiknek megadatott, hogy 1971 és 1975 között találkozzanak a híveit felkereső főpásztorral, ők nagyon sok kegyelmi ajándékban részesültek általa.
Mindszenty bíboros fehér vértanúságának nem csupán bevezető, de levezető életszakasza, kétszeres istendicsérete van. Kirakatperének vérbírái előtt, az utolsó szó jogán Egyházáról beszélt, „amelynek szeretetét elhoztam ide is”. Nyolc éves rabság után 1956-ban a kiengesztelődést hirdette. Tizenöt éves belső száműzetése alatt, annak ellenére, hogy körülötte újabb rácsokat, a hazugság intézményesített falait emelték, az idős bíboros olyan lelki magaslatokra jutott az istenközelségben, amely kiteljesítette benne a szellemi atyaság fiatalon választott eszményképét. A magyarok pátriárkája lett, életszentség sugárzott róla a számkivetett magyarság felé.
Szenttéavatási mozgalma az ő körükben indult útjára és a rendszerváltozás után itthon támadt új erőre, azóta pedig sok felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar közösség is csatlakozott az egymillió engesztelő imamozgalmához. Feledhetetlen főpásztori szolgálatáról hagyományos zarándoklatok, imanapok, közösségi rendezvények alkalmával folyamatosan és nagy évfordulókhoz kapcsolódva is megemlékezünk.
Mindszenty József 1948. december 26-i elhurcoltatásának körülményei ma már közismertek, megindító részletességgel számol be erről a napról ő maga is emlékiratainak lapjain. Személyes emlékeiben minden mozzanathoz egy-egy zsoltár kapcsolódott:
„Megjöttek gyűlölőim, akik nálam erősebbek. Rám támadtak az én gyászos napomon” (Zsolt 17). „Bajjal teli a lelkem, sötétben a halál árnyékában vagyok. Átadattam nekik. Nincs kiút innét, végletekig megalázott és összezavart vagyok. Ellenségeim körülvettek engem. Messze állítottad, Uram, a barátot, a rokont, az ismerősöket” (Zsolt 87).
„Uram, miért sokasodtak meg, akik gyötörve sanyargatnak engem? Sokan támadnak ellenem” (Zsolt 3). „Nincs épség testemben, nincs békessége csontjaimnak. Letapostak és nagyon megalázott vagyok. Nyögve kiáltok fel. Erőszakot tettek, akik életemre törnek. Minden rosszat keresnek ellenem, egész nap cselvetéseken törik fejüket. Már szinte süket és néma vagyok. Ütlegekre állok készen, fájdalmam szüntelen velem van. Élnek ellenségeim és erőt vettek rajtam; megsokasodtak, akik gonoszul gyűlölnek engem. A jóért, amit tettem, rosszal fizettek, lerántottak a földig” (Zsolt 37).
De még a sötétségnek ebben a kegyetlen órájában is élt benne az a remény, melyet az Úr megígért azoknak, akik az ő nevéért üldöztetést és gyalázatot szenvednek. Engesztelő élete – felülírva minden ellenséges szándékot – ekkor jutott a legtermékenyebb szakaszába. Sok főpásztori alkotása mellett ekkor végezte a legnagyobb munkát szeretett Egyházáért és hazájáért.
„Magamhoz veszek egy töviskoronás Krisztus-képet is, amelyet még novemberben küldött egy ismeretlen hívem ezzel a felírással: Devictus vincit – Legyőzetve győz. A képet az Andrássy útra is magammal viszem. A börtönben is velem van. Hogyan maradt meg? – Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van és titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A házi őrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a »legyőzetve győző« Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal.
Azóta is velem van. Állandóan magamnál hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam is és az én életemben is megtörtént. De az állítmány, a »vincit« Isten kezében van.”
Ma már tudjuk, hogy a mi tiszteletreméltó főpapunk győzedelmeskedett. Érdemeire tekintettel kérjük a közbenjárását és imádkozzunk mielőbbi oltárra emeléséért!
