Beszélgetés Keresztes Ilonával
Az ünneplés titkai
Szerző: Bodnár Zita
– Ön és férje is dolgoznak. Mennyire sikerül összetartani a családot a munka mellett?
– A család tart meg bennünket. Ott kezdődött, hogy Tamással megtaláltuk egymást, és az esküvőn életre szóló házasságot kötöttünk. Ez a legfőbb megtartó erő az életünkben. De ez is korábban kezdődött. Gyerekkoromban soha nem kellett attól rettegnem, hogy a szüleim elválnak. Számomra természetes volt, hogy ők nagyon szeretik egymást, és nem nehéz hűségből élik a szürke hétköznapokat.
– A kiegyensúlyozott családi élethez azért elengedhetetlen, hogy az édesanya otthon maradjon, amíg a gyerekek kicsik.
– Amikor megszülettek a gyerekek, otthon maradtam. Egy évig ugyan dolgoztam közben, de összesen tizenhárom évig otthon voltam velük. Ez hihetetlen jó alapot adott az egész családnak. Rengeteget játszottunk, beszélgettünk, rajzoltunk, sétáltunk a gyerekekkel. Mindenki, aki volt már gyesen, tudja, mennyire strapás feladat ez. 24 órás szolgálat, amiből nincs kilépés, aminek soha nincs vége. Néha az ember cselédéletnek éli meg azt, hogy a fürdőszoba, a konyha és a gyerekszoba között keringve telnek a napjai, és alig léphet ki az utcára babakocsi nélkül. Csak később látszik, mekkora jelentősége van annak, hogy mellettem tanultak meg nem csak járni, de beszélni, énekelni, mesélni, rajzolni, imádkozni és ünnepelni is a gyerekek. Ma is gyakran emlegetik, hogy milyen gondtalan, boldog időszak volt ez az életünkben.
– Az újságíró életét nagyban befolyásolják a határidők. Mennyire csapódik le otthon a munkahelyi feszültség?
– Amikor a negyedik fiunk, Domonkos két éves volt, akkor kezdtem el a Magyar Rádiónál dolgozni. Ez a munka valóban hatalmas lekötöttséggel jár. Halogatni nem lehet semmit, hiszen a rádiónak szólnia kell. Az események, sajtótájékoztatók sem igazodnak a nagycsaládos napirendhez. Előfordul, hogy hétvégén vagy éjszakába nyúlóan kell dolgoznom. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy családbarátságtalan munkahely annak ellenére, hogy a munkaidő rugalmas. Mégsem árt nekünk, hiszen nagyon szeretem ezt a munkát, és nem az a jellemző, hogy kifacsarva érek haza. Ha mégis nagyon elfáradok, otthon mindig feltöltődök, és újra tudom kezdeni.
– Mennyire sikerül külön-külön is időt szánni a gyerekekre?
– Nagyon fontosnak tartjuk, de nem könnyű összehozni. Viszont rájöttem, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni. Millió alkalom adódik a hétköznapokban is, amit érdemes kihasználni! Elég hozzá egy cipő- vagy nadrágvásárlás, egy hivatalos papír elintézése, amiért sokáig kell sorban állni. Ha valamelyikükkel felkerekedünk ketten, és elmegyünk valahova, az nekünk már különleges alkalom. Ha elintéztük, amit akartunk, nem rohanunk haza. Beülünk egy cukrászdába, megeszünk egy finom süteményt, és közben beszélgetünk. Ezekre a külön alkalmakra mindig emlékeznek a gyerekek, és úgy gondolom, mélyen megőrzik mindazt, amiről ilyenkor szó esik.
– Az ünneplés szeretetét még otthonról hozta, vagy a családjukban alakult ki?
– Ünnepelni világéletemben nagyon szerettem. Otthonról hoztam, ahogy Tamás is. Amikor két ember összekerül, akkor mindkettő hozza magával az ünnepi szokásokat, és ezeknek kell összecsiszolódniuk. Számomra fontosak az ünnep külsőségei is. Karácsony és húsvét környékén tele vannak a színes magazinok dekorációs ötletekkel. Ezek elkészítéséhez nekem egy élet is kevés volna. Soha nem voltam ügyes kezű. De rájöttem, hogy nem a kézügyesség tesz képessé arra, hogy ünnepet rendezzek, hanem az ünnep szeretete. Két-három mozdulattal különleges hangulatot lehet varázsolni. Megveszel néhány színes szalvétát, kiraksz két gyertyát, más tányérral terítesz, mint amivel hétköznap tálalsz, virágot teszel a vázába, és máris kész az ünnepi hangulat. A legfontosabb talán az örömmel való ünneplés. Hiába görnyednék éjszakákon át bármilyen kézműves munka fölött, ha végül karikás szemekkel támolyognék oda az ünnep legfontosabb pillanatában. És teljesen fölöslegesen ragyognak a porcelánok, ha közben feszültek vagyunk, ha belül nincs béke.
– Milyenek a születésnapok?
