Interjú Jelenits Istvánnal

Ébresztő! Érdemes felkelni!

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Vida József

– Nyilván csak kellő fenntartással lehet emlegetni ezt a tréfás elnevezést. Természetesen nekünk, keresztényeknek vagy teológiával foglalkozó embereknek, van valami mondanivalónk a boldogságról, de szakértők nem vagyunk. Kétféle tapasztaltunk van róla. Egyrészt könnyen azt hisszük, hogy „valami” fog minket boldoggá tenni. Amikor aztán elérjük a célt, szinte rosszabbul érezzük magunkat, mert rájövünk, hogy mégsem lettünk általa boldogok. Azt hiszem, ez az emberi élet szabályos menete. Keresve kell közelebb jutnunk a boldogsághoz. A másik tapasztalat pedig az, hogy utólag vesszük észre, életünk bizonyos szakaszaiban boldogok voltunk. Néha ez öncsalás, ugyanakkor lehet, hogy tényleg futtában átélünk olyan helyzeteket, amelyekre később szívesen vagy megrendülten gondolunk vissza. Ez esetben ez ajándék. Itt a földön talán nem is az a dolgunk, hogy törekedjünk a tartós boldogság állapotát elérni, és mintegy kincset birtokoljuk azt, hiszen ha megszereztük, el is veszítjük, mert fontosabb dolgunk is van. Hitünk szerint a boldogságot akkor érjük el, amikor haza érkezünk az örökéletbe. Az Isten fog boldoggá tenni, mégpedig azzal, amit csak Ő tud kitalálni, Ő tart fenn azoknak, akik hűségesek voltak hozzá.

Úgy gondolom, a 20. században a világ nagy boldogságígéretekkel indult. Ezek a programok megbuktak, vagy ha valami mégis valóra vált belőlük, nem hozták meg a várt boldogságot. Nemcsak az egyéni sorsokban, hanem tömegméretekben omlott össze rengeteg boldogságra irányuló törekvés. Az Egyház nem arra neveli az embereket, hogy beletörődjenek az evilági boldogtalanságba, de mégis hisszük, hirdetjük, hogy valóságosan és teljesen csak „odaát” lehet boldog az ember. Földi létünk során törekednünk kell szelíd, értelmes igyekezetben, hogy egymás javát keressük, igyekezzünk egymást felsegíteni a következő lépcsőfokra. Egy jobb élet következő lépcsőfokára. Futtában szép az élet, de elmúlásában valami ígéretet hordoz az örökkévalóból.

– A II. világháborúban a biztonságosnak hitt világ összeomlott, Nagyváradról Budapestre kerültek. Gyerekfejjel megtapasztalta, mit jelent új egzisztenciát teremteni a semmiből, s mélyen szívébe vésődött az ideiglenesség érzése. Milyen kapaszkodók vannak az életében?

– Például az iskolai órarend, vagy bizonyos tárgyak, amiket megszeretünk, biztonságot adnak, de tudjuk, hogy ezekhez sem kell minden áron ragaszkodni. Valóban minden ideiglenes. Gyönyörű annak lehetősége, hogy az ember mindent el tud engedni, és azt mondja, most másnak jött el az ideje, kíváncsian figyelem, mi is ez a más. Látok olyan embereket, akikben megvan a nosztalgia vagy valamiféle szívfájdalom, de ez nem töri össze őket, hanem keresnek, és meg is találják egy-egy új helyzet értelmét és feladatát.

– Miben gyökerezik az irodalom iránti szeretete?

– Az irodalom nagyon sajátságosan fonódik bele az életembe. Kezdettől fogva a literatúra közelében éltem, édesapám versolvasó, költőkkel barátságban élő ember volt. Berettyóújfaluban, ahol másodikos elemista koromig éltünk, a Nyugat csak a kaszinóba járt, de barátjával, a református lelkésszel édesapám is előfizetett rá. Édesapám sok mindenből idézett nekem. Nem oktató céllal, hanem ha megtetszett neki valami, az ölébe ültetett és felolvasott belőle. Később, a háborús évek alatt, talán egyfajta menekülést jelentett számomra az olvasás. Egzisztenciális súlyt kapott az irodalommal való találkozásom. Az iskolás emlékeimben azonban nem is a magyar-, hanem inkább a latintanárom él. Egy nagyon kiváló latintanárom ébresztette fel bennünk a latin versek iránti vonzalmat. Elragadtatottan szavalta őket az órán. Szerettem a latint, sokat olvastam latinul, a versek ritmusa, méltósága pedig elbűvölt. Későbbiekben a magyar irodalomból is Vörösmarty és Radnóti hexameterei ragadtak magukkal. Érettségi előtt az utolsó évben lett Rónay György a tanárom. Sík Sándor felkérésére oktatott nekünk franciát. Először távolságtartással kezelt minket, de miután felfedezte, hogy érdeklődő, olvasó diákok vagyunk, a kapcsolatunk néhány hét alatt szorosra fűződött. Délutánonként eljött közénk, és az élő magyar irodalomról beszélt nekünk. Egy alkalommal megszólított, hogy írjak a Vigíliába. Így váltam magam is tollforgató emberré.

– Mit jelent a Tanár úr számára az irodalom?

– Sokat jelent. Irodalom- és hittantanár lettem. Egyik sem egészen illik a többi tárgy sorába. Gyakran viccelődöm a diákokkal, hogy amit irodalomból számon lehet kérni, azt megtanulni sem érdemes, amit pedig fontos volna megtanulni, azt nehéz számon kérni. Elég korán kezdtem tanítani. Tanárként az volt a dolgom, hogy bevezessem a diákokat az irodalomba és ismereteket is közöljek velük, amiből érettségizni tudnak. Mindig is fontosnak tartottam azonban, hogy megérezzék, az irodalomhoz akkor is érdemes ragaszkodni, amikor már nem kérik számon az embertől. A literatúra nemcsak néhány tehetséggel megáldott ember passziója, hanem az emberi élet nagy ténye. Nemcsak az irodalom, hanem a művészet nagyon fontos az emberi személyiség gazdagodásában. Nélküle nagyon szegények volnánk.

– Pap, szerzetes, tudós, tanár, író egy személyben. Hogyan egészítik ki egymást ezek a hivatások?

– Tanító rend vagyunk, nemcsak teológiát, hanem civil tárgyakat is tanítunk. Hivatásunk, hogy ne csak bizonygassuk a kultúra és a teológia elméleti összeférhetőséget, hanem az életünkkel is összekapcsoljuk ezeket, mert valóban, mélyen összetartoznak. A világban ezek az örökségek néha széttartanak, mint a Duna jege, amikor felolvad, és a nagy jégtáblák eltávolodnak egymástól. Fél lábbal az egyik, fél lábbal a másik jégtáblán állunk, testünkkel húzzuk össze őket. Békével tölt el, hogy újra egymáshoz tapadnak.

– Volt tanítványaival az évek múlásával is nagyon jó kapcsolatot ápol, sokan kérik meg, hogy tartson nekik jegyesoktatást, keresztelje meg gyermekeiket. Számos diákjával sikerült lelki atya és fiú kapcsolatot kialakítania.

– Valóban. Nekünk piaristáknak éppen ez a karizmánk, hogy ne csak tanítsunk, hanem a diákok lelki fejlődésére is figyeljünk. Ma már a szülők maguk gondoskodnak gyerekük nyári programjáról, a ’60-as, ’70-es években azonban ez egészen másként volt. A szülő örült, ha az iskola nyári tábort szervezett a fiai számára. Az igazi örömet pedig az jelentette, ha a gyerek fülig érő szájjal érkezett haza. A közös túrákon együtt vagyunk velük, s ugyanakkor mi tanárok is jól érezzük magunkat. Sajátos jelleget kapnak ezek a táborok, nemcsak sportteljesítményt, közösségi élményt jelentenek, és a kultúrának is megvan bennük a maga helye és szerepe. Többször Rómába is elbicikliztünk. Kerékpárral világot látni egészen más, mint autóval. A táj nem leküzdeni való akadály, élvezni tudjuk a természet minden apró részletét, és önmagunkra is képesek leszünk figyelni. Amikor a Tátrában kirándultunk, már napokkal hamarabb megláttuk a csúcsot, túránk végcélját. Lassanként érkeztünk csak meg. Gyönyörű az az idő, amit előkészülettel töltünk el, nem rohantunk oda, hanem többnapos haladásunk beteljesedéseként értük el a célt. Ebbe a néhány napba belefért egy-két vers is. Nem azért mentünk el, hogy Tóth Árpádnak a Tátrában írt verseit jobban ismerjék a diákok, de később, ha Tóth Árpádról beszéltünk az órán, másképp gondoltak a költőnek a tátrai szanatóriumokban töltött időszakára, és azokra a versekre, amiket ott írt. Ezek valahol összetartoznak. A kirándulás, az irodalom, a barátság. Különleges kapcsolat alakult ki köztünk. Akikkel nyáron paprikás krumplit főztem, azoknak az év során Arany János költészetét magyaráztam. Hitelesebb emberként fordulunk egymáshoz, ha közösen éljük át ezeket az élményeket, és ez az irodalomórát is gazdagítja, gazdagabb emberi háttért teremt.

– Amikor Kecskeméten kezdő pedagógusként nevelőtanár volt a kollégiumban, reggelente azzal a felkiáltással ébresztette a fiúkat: ébresztő, érdemes felkelni! Valóban érdemes?

– Persze. Minden napnak megvan a maga baja és öröme is, ezeket fel kell fedeznünk. Reggel bízunk benne, hogy a nap váratlan fordulatokat tartogat, este pedig hálát adhatunk mindazért, amire nem is gondoltunk volna.

– Egyre többen vonnak párhuzamot Európa jelenlegi helyzete és Róma hanyatlása között. A Tanár Úr mit gondol erről?

– Sok-sok remény szertefoszlásának korában élünk. A fiatalok már nem élték meg ezeket, de a szüleikben, nagyszüleikben még élt, aztán amikor összeomlott, maga alá temetett bennünket. Sok csalódás emléke húzódik meg az emberekben, ezekből nehéz kikászolódni. Nem árt, ha ennek tudatában vagyunk. A kikászolódásnak, az egymásra találásnak is megvan a maga öröme. Megleljük a kevésbé vakmerő reményeket, és akkor sem haragszunk, ha a másik ember még szédeleg. Gyakran negatív jövőképet festenek a statisztikák, de szerintem ezek nem érvényesek. Lehet, hogy föltétlenül évről-évre nő a válások száma, de nem törvényszerű, hogy minden házasság előbb-utóbb zátonyra fusson. Nagyon sok házastársi kapcsolat időtálló, és nem azért, mert nem sodorta el őket a modern világ, hanem mert mélyebben meggondolták döntésüket, mélyebben és hűségesen szeretik egymást. Nem kell attól félniük, hogy hamarosan rájuk is sor kerül. Visszatérve az ókori Rómához, sok minden megmaradt belőle és sok mindent elsöpört a történelem vihara. Valami új épült fel helyette, de az értékes örökséget megőrizte az utókor. Nekem nincs „Róma vége” érzésem. Sok minden összeomlik, de sok minden új is szüleik. Szent Pál mondta, hogy az Isten gyöngesége erősebb az emberek erejénél, mert ennek a gyöngeségnek az átélése feltétele a gazdagodásnak. Az Isten talán megsokallotta az Egyház biztonságát, nem azért, mert rossz volt, hanem mert egy nagyobb jónak az útjában állt. Néha fájdalmas tapasztalatokat, veszteségeket élünk át, de közben gazdagodunk.

– Beszéltünk a boldogságról, az ideiglenesség érzéséről, a reményről. Milyen az Ön istenképe?

– Amikor valaki felteszi ezt a kérdést, fergeteges katarzisok, élmények után tudakozódik, honnan tudom, hogy van Isten. Én nem éltem át ilyen egzisztenciális, nagy istenélményeket, de természetesen van személyes tartalma a hitemnek. Ha a költészet segítségével szeretném kifejezni az Istennel való kapcsolatomat, akkor nem Ady verseire gondolok, hanem Babitsot idézném: „Már gyermekül vermébe ejtett s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.” Amikor az ember visszatekint az életére, és látja, hogy törekvései vagy félelmei között másfelé vezetett útja, mint ahogy maga elképzelte, egyszer csak megérti, hogy egy személyes gondolat áll minden mögött, ami nem a sajátja, hanem az Istené. Napról napra jobban tudatosul benne, hogy van Valaki, Akire egészen rábízhatja magát. Természetesen ettől még minden tőle telhetőt meg kell tennie, de egyre világosabb előtte, hogy valaki más kormányozza a csónakját. Így jutok közelebb és közelebb Istenhez, akiben hiszek.

– Miket tervezget mostanában?

– Napról napra élek, nem szoktam tervezni. Örömet jelent számomra, hogy például részem van a katolikus iskolák újraéledésében, megerősödésében, tisztulásában. A továbbiakban is szeretném ezt segíteni azzal, hogy türelmet hirdetek. Szeretném eljuttatni az értékeket az emberekhez egy órán, a tanszéken, egy prédikációban, nem görcsösen, hanem elevenen őrizni őket. Szeretnék még jövőre is jó órákat tartani. Igyekszem, hogy ami tőlem telik, megtegyem. Nem akarok megállni azoknál az eredményeknél, amiket megtanultam már, minden nap, minden találkozás érdekel, s ha egy régi kedves könyvemet újra előveszem, abban is mindig felfedezek valami olyasmit, amire addig nem figyeltem.