Cikkek listázása

A gyászolók segítése – lelkigondozói tapasztalatok, tanácsok

Veszteségeink: a megújuló élet kapui

Szerző: Körössy László

Fotó: Vida József

Talán ismerős az állapot; a fájó hiány érzése, a pótolhatatlan veszteség tudata, közölhetetlensége. Lelassulunk – és a gyorsan változó világ tovatűnő képeinek kavalkádjából, a hétköznapok mókuskerékszerű mozgásának megszokott állandóságából átlépünk a fájdalom, a gyász különös időtlenségébe, mozdulatlanságába: szembesülünk önmagunkkal, a létezés másik (tisztább?, „valóságosabb”?) arcával, valamint a kérdéseinkkel életről és haláról.
És a gyász fogva tart. A hozzáértők azt mondják, szükségünk van erre a „fogságra”, erre a „más állapotra” – egy ideig.
Markó Máriával, a Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozó Szolgálatának szociális munkásával beszélgetünk arról, hogy hogyan segíthetjük a gyászoló embert. Mert eljöhet az a pillanat, amikor egy embertársunk elmondja, feltárja nekünk fájdalmát, és lehet, hogy a kétségbeesését is – segítséget remél, fogódzókat keres, mert nem képes egyedül megbirkózni azzal, ami megváltoztathatatlan, és ami az ő életének is része lett. Vagy az történik, hogy nem szól addig, amíg mi nem kérdezünk: mi pedig látjuk a megtört tekintetet, a szomorúságot, kezdjük sejteni a szótlanság okát, és tudjuk, hogy rá kellene kérdeznünk… De hogyan is kezdjük? Mit tegyünk? Mégoly sok veszteséget átélve sem vagyunk „felkészülve” ezekre a pillanatokra: tanácstalanságunkban mi magunk is segítségért kiáltanánk…

Pedig nem kell mást tenni, mint jelen lenni – mondja Markó Mária. – Nincs módszer, ahogy nincsenek bármikor elővehető válaszok sem. Abban kell segítenünk, hogy a gyászoló át tudja élni és ki tudja mondani azt, ami benne van. Hogy legyen ideje sírni, magányba vonulni, elcsendesedni.

Temetőben 
„Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy »soha viszont nem látást«, egy hang és gyöngédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba. Az életmód megváltozása, a közös cselekvések és helyek, tárgyak, érzelmek felszámolása, átalakítása, egyszóval a realitás elfogadása »őnélküle«: ez jelenti a gyászmunkát.”
Idézet Polcz Alaine:
A halál iskolája című művéből

Ha valamiféle veszteséggel találkozunk az életben, egy kis darab meghal belőlünk. Lehullik rólunk. Hol virágok, hol tüskék ezek. Szembesülünk saját halálunkkal, s egyúttal azzal is, hogy mit kellene máshogy tennünk az életünkben. A gyász lelassult állapotában valóban egyfajta időtlenséget él meg az ember, és csendet. A csendben pedig kérdések vetődhetnek fel. Vajon megengedtem-e eddigi életemben magamnak, hogy örüljek, szeressek, figyelek-e arra, aki mellettem áll? Segítenünk kell a gyászolót abban, hogy legyen ideje megkérdeznie magától, mintegy imában, Isten előtt: miért is vagyok itt? És erre kinek-kinek a saját válaszát kell megadnia.

A közeli hozzátartozó akár tartósan is jelen lehet a gyászoló számára, segíthet a mindennapi teendőkben. A távoli rokon, barát, szomszéd átvihet egy ebédet, elintézhet valami gyakorlati dolgot, felszabadítva az időt a gyászoló számára. A jelenlét ilyenkor jelzés is a normális világból, és jelzés, hogy az a „más állapot”, amiben a gyászoló van, az is elfogadható, sőt az ő számára az a „normális”.

És a gyásznak múlnia kell. A segítő embernek a gyászoló elmondhatja gondolatait, ha mégoly furcsák, szokatlanok is. Ezáltal feldolgozza a gyászát.

Sokan félnek ettől a szótól – folytatja Markó Mária –, mintha a feldolgozás egyúttal azt is jelentené, hogy az, akit a szívünkben őrzünk, végképp eltűnik számunkra, pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy a helyére kerülnek érzéseink, és ismét képesek vagyunk az élet felé fordulni, miközben azt is tudjuk, hogy aki a szívünknek kedves, azt soha nem veszítjük el. „Mi a csudának járok én ide – kérdezte tőlem nemrég egy fiatalember, aki a feleségével együtt jött a gyászfeldolgozó beszélgetésekre. – Nem tartozik ez senki másra, hozzánk hasonlóan az édesanyámék is elveszítették első gyermeküket, mégis született később még három, és szépen élnek ma is. Miért kell nekem segítség kívülről?” Később maga fogalmazta meg: a találkozások alkalmával olyan dolgokról is tudunk beszélni, amiről otthon nem. Ami egyébként kimondatlan maradna, pedig nem kellene elhallgatni.

Markó Mária a kórházi lelkigondozói szolgálat keretében – immár öt éve – vezeti a Méltón tovább élni című beszélgetéssorozatot, ahol kiderül, hogy a gyászolók szeretnének többet tudni a gyászról. A témamegbeszélések a gyász folyamán felmerülő kérdéseket dolgozzák fel, és természetesen egyéni beszélgetések is vannak. Mi a túl sok?; Mi a túl nehéz?; A gyászolók álmai; Szabadidő a szeretett társ nélkül. Ezekről a kérdésekről és más fontos, a gyászt érintő problémákról már e-mailben is meg lehet keresni a gyászsegítőket, akik szerte az országban rendelkezésre állnak. Mindenhova elmegyünk – mondja Markó Mária –, ahova hívnak, iskolákba, más kisebb-nagyobb közösségekbe, előadásokat tartani a gyászról. Legutóbb a székesfehérvári karitász csoportnál jártunk (a Napfogyatkozás Egyesület e-mail címe: napfogyatkozas@index.hu). Markó Mária ajánlja a www.gyaszolok.hu internetes oldalon megtekinthető rövid riportfilmet is, amely a közelmúltban elhunyt pszichológusnővel, Polcz Alainnel készült. Ebben az utolsó hónapjait élő írónő mondta el gondolatait – az életről.

A Magyarországi hospice mozgalom vezetőjének temetése október 18-án volt. Ezen a napon a gyászolók lelki segítésével foglalkozó Napfogyatkozás csoport – amely a Magyar Hospice Alapítványból vált ki és önállósult – a temetés előtt egy magánlakásban jött össze. Az ország minden tájáról érkeztek az egyesület tagjai, és egy-egy emléket hoztak magukkal Polcz Alainről. Bizony többen egy tál étellel, süte­ménnyel érkeztek – mondja Markó Mária –, amelynek a receptjét Alain könyvéből nézték ki.

Rovat további cikkei:

Kapcsolódó cikkeink:

A második felvonás

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>