A második felvonás
Szerző: Herdics György
Nem horrorfilm ez, csak egy biztosítótársaság hirdetése. Csak hát a valóság azért más. Ha „csöngetnek”, menni kell. Otthagyni mindent: tán éppen a gőzölgő levest, tán a munkapadot, letenni a tollat vagy otthagyni a szószéket… S elhagyni társat, szerelmet, gyermeket, rokont, barátot… Mindenkit! Még akkor is, ha mindig van ok az életre.
Mert ebben igaza van a reklámnak: mindig van ok az életre, mindig van miért élni, mindig van minek örülni. Tán éppen ezért valahogy keresztényként, hívő emberként is sokaknak nehéz elfogadni: véges a földi ittlét. S a pályát bevégzett embert, ahogy Kosztolányi mondja, „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.”
Mi mindent megtesz az ember, hogy újabb és újabb esélyt kapjon az élettől. S az esélyek jó esetben egyre szaporodnak, fejlődik az orvostudomány, ami néhány évtizeddel ezelőtt még halálos kór volt, ma már gyógyítható. Ám a régi közmondásnak mégis igaza van: „Contra vim mortis, non est medicamen in hortis.” Vagyis: a halál ellen nincs orvosság (a kertekben).
Ilyenkor, novemberben megsokszorozottan jut eszünkbe az elmúlás. Hisz’ kimegyünk a temetőbe, megállunk szeretteink sírjánál s emlékezünk. Szívünk-szemünk fátyolos lesz a belső-külső könnyektől. Már csak szépen szólnék hozzád – jut eszünkbe a sírhantot méregetve. Már jobban szeretnélek – hümmögjük magunkban. Már nem bántanálak soha többé… Csak még egyszer… Csak még egyszer… De nincs még egyszer – tudjuk. S mégis, talán ezerszer ismételgetjük magunkban: csak még egyszer…
A halál végérvényes befejezés – az első felvonás vége. Mi, keresztények hisszük, hogy egyetlen halál sem igazán borzasztó, még az sem, amelyet sok-sok szenvedés, magatehetetlenség, kínlódás és kiszolgáltatottság előz meg. Vallásos meggyőződésünk szerint nem lehet rossz az a halál, melyet jó élet előzött meg. Ezért az életért – és ezért a halálért – Isten újból felhúzza a függönyt, hogy megmutassa: jön a folytatás. Életünknek, bármily nehéz és göröngyös, soha nincs és nem lehet olyan baja vagy veszélye, mely elfeledtetné velünk Krisztus végsőkig menő szeretetét. Mesterünktől tudjuk: a halál nem pont, mellyel vége mindennek, hanem kettőspont: utána következik az, amiért élünk itt e földön. Mert ami értelmet ad az életnek, az értelmet ad a halálnak is.
Minden halál megjelöli az embert – leginkább a saját halála. De az itt maradottakat is megjelöli minden egyes haláleset. Megjelöl minket, hogy eszünkbe juttassa, amit Szentatyánk mondott péteri szolgálatának kezdetén: „Aki hisz, soha nincs egyedül – sem az életben, sem a halálban.”
Gyakran eszembe jut: azok, akik távol állnak az Istentől és az Egyháztól, vajon mire gondolnak a sírhant felett. Könny, szó és vegyszer nem támaszt fel senkit. S nekünk, keresztényeknek sincs olyan orvosságunk, mely biztosítaná számunkra az evilági „túlélést”. De hisszük, hogy Jézus szava feltámaszt. Valljuk, hogy az orvosság Krisztus. Éppen ezért mi, hívő emberek, nemcsak emlékezünk, de imádságos lélekkel állunk meg szeretteink sírjánál, imádkozunk értük, kérve és remélve az örök nyugodalmat, melyet az Úr azoknak készített, akik ha el is hagytak mindenkit és mindent, megleltek Mindenkit és Mindent.
