Cikkek listázása

A Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatójával beszélgettünk

Nem csak a testet, de a lelket is gyógyítani kell

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Bodnár Zita, Lambert Attila

A Budai Irgalmasrendi Kórház első épületének alapkőletétele 1807-ben, első szárnyának megnyitása 1815-ben történt, majd 1903-ban megnyílt az új Irgalmasrendi Kórház. 1950-ben államosították. A rend 2000-ben kapta vissza az intézményt. Az Irgalmasrendi Kórház főigazgatójával, dr. Bene Krisztiánnal beszélgettünk.
– Harmincas évei közepén már kórházigazgató lett. Ez azt jelenti, hogy gyerekkora óta tudatosan készült az orvosi pályára?

– Családunk mindig vonzódott a természettudományok felé. Szüleim matematika-fizika szakos tanárok. Én is alapvetően reál beállítottságú vagyok, ugyanakkor nagyon szerettem az irodalmat. Nem tudtam, mi akarok lenni, csak gimnáziumi éveim második felében, amikor fakultációkat kellett választani, gondolkodtam el azon, mi is lehet az én hivatásom. Azt tudtam, hogy számomra nagyon fontos az emberekkel való foglalkozás, a hozzájuk való kötődés, valamint a természettudományok. Szép lassan tisztult le, hogy az orvosi pályát választom. Az orvoslásban ugyanis pontosan ez a két tényező ötvöződik: a személyes kapcsolatok és a természettudomány. Soha nem bántam meg a választásomat, sőt! Nagyon szép emlékeket őrzök egyetemi éveimről.

– Az egyetem után rögtön kórházban helyezkedett el?

– Már az egyetemen egyre jobban ráláttam az egészségügy belső struktúrájára. Érdekelt az egészségügy szervezési és gazdasági oldala is, ezért a hat egyetemi év után elvégeztem egy kétéves egészségügyi menedzserképzőt. Egy gyógyszercégnél kezdtem dolgozni, ugyanakkor nem mondtam le a valóságos hivatásomról, mindenképpen szerettem volna gyakorló orvos is lenni. A Bethesda Kórházban meghirdettek egy gyerekgyógyász állást, ahova a pályázatomat beadtam, és fel is vettek. A Bethesdával egyébként a mai napig tartom a kapcsolatot, ugyan most már kicsit másképp, de rendszeresen visszajárok ügyelni. Nagyon jó légkörű intézmény, a gyerekgyógyászat pedig igazán közel áll hozzám. Itt az orvosok az átlagosnál vidámabbak és lazábbak. Ha valaki gyerekgyógyász lesz, biztos, hogy nem savanyodhat be, mert különben nem tudna a beteg gyerekekkel kommunikálni. Nagyon szép időszakom volt, több mint öt évet töltöttem ott. Közben elvégeztem a közgazdaságtudományi egyetemet posztgraduális képzés keretében. Az orvosi szakvizsga megszerzése után egy gyógyszervizsgálatokat végző céget vezettem négy éven keresztül. Ekkor adódott a lehetőség: az irgalmas rendi kórházban átszervezés miatt gazdasági vezetőt kerestek, így 2005-ben mint gazdasági igazgató kerültem ide. A következő évben pedig felkértek a főigazgatói tisztség betöltésére.

– Örömmel vagy kicsit félve ült az igazgatói székbe?

– Amikor átvettem a kórház irányítását, tudtam, hogy nehéz lesz, azt azonban senki sem gondolta volna, hogy ennyire átfordul az egészségügy helyzete. Az elmúlt egy évben a változások eredményeképpen teljesen átalakult a struktúránk. Új szabályozásokat vezettek be, rendkívül sok aktív kórházi ágyat le kellett építenünk, rengeteg belső összevonást kellett végrehajtani, osztályokat átköltöztetni, a körülbelül 850 dolgozóból 120-tól meg kellett válnunk. A kórház puszta megmaradásáért is harc folyt. Ugyanakkor mindig igyekszem a negatív folyamatban is meglátni a jót és azt a lehetőséget, amelybe bele lehet kapaszkodni. Ez a forrongó és bizonytalan helyzet is ilyen. A látszólag megoldhatatlan, ugyanakkor mégsem reményvesztett helyzetben olyan dolgokon kezdünk el töprengeni, ami korábban, a szorongatások előtt eszünkbe sem jutott. A jelenlegi körülmények indítottak minket arra, hogy egy olyan kört alakítsunk ki a kórházon belül, akikkel hosszútávon együtt lehet dolgozni és gondolkodni.

– Említette, hogy az orvosi pályát elsősorban a másokkal való foglalkozás, törődés miatt választotta. Kórházigazgatóként mennyire jut ideje és adódik lehetősége a személyes kapcsolatok kialakítására?

– A vezetés nem egyszemélyű. Nagyon sok munkatárssal osztjuk meg a feladatot. A rendszernek van egy saját lendülete, amely elsősorban az orvosszakmai vonalon érhető tetten. Az osztályvezető főorvosok vezetése alatt történik az osztályokra vonatkozó feladatok megszervezése és lebonyolítása. Természetesen jóval kevesebb lehetőségem adódik a kórház valamennyi dolgozójával való közvetlen kapcsolat kialakítására, mint ahogy az például korábban az irányításom alatt működő gyógyszerészeti cégnél történt. Ott pontosan ismertem a kollégáimat, tudtam egyéni problémáikról, így úgy tudtam szétosztani a munkát, hogy mindenkinek a legjobb legyen. Mint kórházigazgató többnyire áttételes döntéseket kell hoznom. A gyerekgyógyászati ügyeleteimet pont ezért tartottam meg, hogy kompenzáljam ezt a hiányt. Az irgalmas rendi kórházban ugyanakkor sokkal komplexebb folyamatok zajlanak, mint amit az emberek gondolnak. Az elmúlt évtizedekben azt éljük meg a modern orvostudomány területén, hogy az kicsit túlfutott önmagán, elment a technika irányába. Világos, hogy a gyógyítás sokkal komplexebb dolog annál, mintsem néhány gyógyszerrel, antibiotikummal egy betegséget helyre lehessen rakni. Az egész embert kell kezelni, az egész embert kell látni. Az ilyen kórházban, mint az irgalmas rendi vagy a Bethesda, jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek az ember lelkére, egyfajta holisztikus gyógyítási szemlélet az uralkodó. Ez azt jelenti, hogy nemcsak egy adott testrészt gyógyítunk meg, hanem megpróbáljuk az ember egyéni problémáit is megérinteni és kezelni. Igyekszünk úgy tekinteni a páciensre, hogy ő ebben a betegsége okozta speciális állapotában vár választ és segítséget valakitől. Ilyenkor nem biztos, hogy a szó szoros értelmében a biológiai segítség a legfontosabb, hanem sokkal inkább a törődés és az egyéb lelki bajainak valamilyen módon való megértése és kezelése. Végül is az orvoslás erről szól! Régen a családi orvos pontosan ezt a funkciót látta el. Gyakorlatilag a születéstől végigkövette az illető életét, jól ismerte az egyéniségét, ismerte a problémáit, a családban élt, gyógyította a család tagjait, kifejezetten szoros kapcsolatban állt betegével. Manapság ez teljesen felbomlott. Talán a háziorvos tölt be még ilyesféle szerepet, de már csak erősen limitáltan. Inkább mindenki specialistához fordul, aki csak a szívével vagy a májával, vagy a karjával foglalkozik. Ezek az orvosok kézről kézre adják a betegeket, így pedig valahol elveszik az ember.

– Miben más ez a kórház a többitől?

– Kórházunkban nagyon nagy hangsúlyt próbálunk fektetni arra, hogy a beteg ne vesszen el két specialista között, hanem minden körülmények között emberként, mégpedig egész emberként kezeljük. Működik nálunk egy olyan lelkigondozó szolgálat, aminek az a feladata, hogy megpróbálja lelki irányból megközelíteni a beteget. Külön munkatárs foglalkozik azzal, hogy összeírja, melyik beteg mikor szeretne szentségekhez járulni. Az irgalmas rend pont ezt tekinti alapvető küldetésének: a betegeket ápolni, gyógyítani testileg és lelkileg is. Nagyon érdekes, hogy viszonylag kevés tagja van a rendi közösségnek, és egyre nagyobb számú segítőkkel dolgozik. A dolgozók jó része civil, mégis él a missziós lelkület. Sokan azért választják ezt a kórházat, mert megéreznek valamit ebből a plusz adalékából, még ha ők maguk nem is hívők.

– Kilátástalannak tartja az egészségügy jelenlegi helyzetét?

– Nem találom kilátástalannak a helyzetet, ugyanakkor az alapvető és igen súlyos problémák sokkal mélyebben gyökereznek, mint ahogy azt sokan gondolják. Az köztudott, hogy kevés gyerek születik, ezért társadalmunk nagyon elöregedő. Ráadásul rendkívül alacsony a foglalkoztatottság. Alig több mint hárommillió ember dolgozik, és ennek kicsit több mint a fele, körülbelül 1,7 millió munkavállaló, aki nem minimálbérre van bejelentve. Valójában az ő járulékaik tartják el az egész egészségügyet. Durván számolva 1,7 millió ember pénzéből működik az egészségügyi rendszer, amely több mint tízmillió ember részére nyújt szolgáltatást. Ezenkívül nagyon sok nyugdíjas van, akiknek kicsit kevesebb mint a fele rokkantnyugdíjas. Többeket közülük a 90-es évekbeli változások miatt „rokkantosítottak” jogosan vagy alaptalanul. Tehát egy nagyon szűk réteg próbálja az egész rendszert működtetni, és pontosan ezt a szűk réteget sújtja az összes adó- és járulékemelés. Erre az egyetlen megoldás a közterhek radikális csökkentése lenne. Az ország azonban annyira eladósodott, hogy a kormányzat nem meri megkockáztatni ezt a lépést. Így azonban a semmibe futunk, a rendszer pedig előbb-utóbb összeomlik. Az a pénzmennyiség, amit tavaly például „megspóroltak”, magyarul, amit kivettek az egészségügyből, az éppen a Combino villamosok ára és a pálya kiépítése. Ilyenkor el kell gondolkodni, vajon tényleg olyan nagy szükség volt ezekre a villamosokra, amik sokáig nem is működtek, vagy jobb lett volna az egészségügyben hagyni ezt az összeget.

Az elmúlt egy évben nagyon sok hiba történt, a betegek jönnek-mennek, nem tudják, mit kell tenniük, kihez forduljanak. Más országban egy ilyen átalakítást többéves tervezési folyamat előz meg, a végrehajtása pedig legalább hat-nyolc év. Nálunk egy bő évtized helyett kicsit több mint félév alatt próbálták végigvinni…

– Ötgyerekes családapaként a munka mellett jut elég ideje a családra?

– Ha a felségemet kérdeznénk, biztos azt mondaná, hogy kevés időt töltök otthon. Hét közben sokszor később érek haza – bár ilyenkor is sok közös programot szervezünk –, a hétvégéket azonban mindig megpróbáljuk együtt tölteni. Mindig is nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a család egysége megmaradjon. Soha nem szabad a munkának teljesen alárendelni a család életét. Tudatában vagyok annak, hogy mint apa, óriási a felelősségem a gyermekeim nevelésében, személyiségük alakulásában. Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az együtt töltött idő, a közös élmények, beszélgetések. Apaként, van, amit csak én adhatok meg a gyermekeimnek.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>