Jegyesség, esküvő, házasság

Minden kornak, minden kultúrának megvannak a sajátos házasságkötési szokásai. Mifelénk – jó esetben – az udvarlást követi a jegyesség, amikor a párok felkészülnek a közös életre, a családalapításra, megteremtik annak előfeltételeit, készülnek az együttélésre. A lelki készülődés mellett – melyet pap segítségével tesznek – az esküvő előkészítésével is foglalatoskodnak.

Magyarországon jelenleg, ha valaki Isten előtt is örök hűséget kíván fogadni választottjának, akkor két „ceremónián” kell részt vennie. Az anyakönyvvezető előtt a „polgári esküvő” alkalmával, illetve az egyházi esküvőn – a templomban. Sokan talán anyagi okok miatt, vagy azért, mert nem szeretik a hatalmas zajjal, csinnadrattával történő esküvőt, az ügyes-bajos dolgokat maguk végezve, viszonylag kevés pénzből megrendezik esküvőjüket. Meghívókat készíttetnek, barátot, rokont kérnek meg a templomhoz való eljutásra, nem bérelnek kocsit, maguk veszik meg a virágokat, s vagy étteremben – szűk körben, vagy otthon – esetleg maguk készítette étellel látják vendégül a násznépet.

Sokak szerint az esküvő nagyon drága „mulatság”. Azzá is lehet tenni. Ha az ember akarja, több millió forintot költhet díszítésre, kocsibérlésre, ruhára, étteremre, tűzijátékra, s még ki tudja, mi mindenre… Sokan azt gondolják, csak ilyen alkalmakra lehet esküvő- és rendezvényszervezőt hívni, aki segít elkölteni a tömérdek pénzt. Ez így is van, de a szerényebb esküvők alkalmával is fel lehet kérni ilyen cégeket, melyek közt találunk olyanokat is, akik katolikus lévén – jól ismerik az Egyház szokásait, a keresztények elvárásait, s abban segítenek, hogy ne kimerülve, várva a másnapot, kifacsart citromként álljon az ifjú pár az oltár elé, s ne a nagynénik rogyjanak össze a fáradságtól, amikor vége az esküvőt követő mulatságnak. Van tehát átmeneti megoldás.

Somogyi-Adamis Noémi és férje fiatal házasok. A férj, Tamás a ferenceseknél végzett, most egyetemi tanulmányait végzi, ügyvédnek készül. Felesége jelenleg Gyöngyösön idegenforgalmi tanulmányokat folytat levelezőszakon. Két éve megalapították a Callawedding Esküvői Szalonjukat. Meghívókat, dekorációkat, zenekart, ültetőkártyákat, egyszóval mindent megszerveznek, biztosítanak, ami egy esküvőhöz kell. És mindez nem kerül vagyonokba. Amikor velük beszélgettem, elmondták, ha egy pár felkeresi őket, próbálják segíteni az érdeklődőket. Tanácsokat, ötleteket adnak, melyek megvalósításában utóbb ők tudnak segédkezni. A tanácsadásért nem közvetlenül a házasságra készülőktől kérnek pénzt, hanem az általuk megkeresett és felkért szolgáltatóktól. Éppen ezért, ha valaki „csak” a meghívók elkészíttetésére kéri őket, csupán ezt kell kifizetnie, nem pedig a sokfelé megszokott találkozás és tanácsadás után kért összeget… Noémi, mikor megkérdeztem, mit tart legfontosabbnak munkájában, a kreativitást emelte ki. Mint mondta, a párok a jó ötleteket, az érdekes, izgalmas megoldásokat értékelik legtöbbször. Mivel Noémiéknek tapasztalatuk van, tudják, hogy melyik étterembe hányan, milyen módon tudnak kényelmesen étkezni, majd utóbb esetleg mulatni, milyen zenekart rendeljenek, hogyan díszítsék fel a templomot, s honnan szerezzék be a menyasszony ruháját.

Az esküvőszervezők az általuk adott szolgáltatásokért garanciát vállalnak. Így nem fordulhat elő, hogy a fodrász, a sminkes, a fotós, a videós, a menyasszonyi csokor nem érkezik meg időben, s az ifjú párnak pedig jó, hogy nem a szervezés köti le minden energiáját.

A házasságkötések legtöbbje tavasztól őszig szokott lenni. Mint Noémi elmondta, külföldre is elutaznak „ötletekért”, hogy lássák, ott miként zajlanak az esküvők, milyen divatok alapján kötnek külföldön házasságot az emberek. Az őket felkeresők közül – ennek bizonyára anyagi okai is vannak – kevesen kérnek még tűzijátékot, csokiszökőkutat, de egyre többen galambreptetést, illetve új divatként lepkereptetést. Volt már, aki hintót béreltetett, s manapság a rizsszórás mellett divat lett az esküvő utáni aprópénzszórás, melynek végén az ifjú arának össze kell söpörnie azt, hogy bizonyítsa, jó háziasszony lesz.

Bevallom, miközben Noémiéket hallgattam, mindez nem izgatott fel túlságosan. Azt a szokást viszont kedvesnek találtam, hogy egy-egy felbélyegzett, megcímzett képeslapot és egy lufit kapnak a násznép tagjai, melyekre egy-egy mondatot vagy különleges ígéretet írhatnak fel, és a léggömböt elengedve szélnek eresztik azt. Utóbb, ha valaki ezt megtalálja, postaládába dobja, s az ifjú pár már a hétköznapokban értesül a barátok jókívánságairól, különleges felajánlásairól.

Noémi és Tamás, mint írtam, fiatal házasok. Esküvőjüket természetesen maguk szervezték. Tamás mosolyogva mondta, ha újra kellene kezdenie, mást bízna meg a szervezéssel, hogy ne kelljen minden apró részletre nekik figyelniük. Amikor pedig arról kérdeztem, hogy házaspárként miként élik meg egy-egy esküvő szervezését, elgondolkozott, s így válaszolt: „újraéljük a saját esküvőnket, kicsit mindig a saját boldogságunk is, ha látjuk az ifjú pár és a násznép örömét”.