A családi gondok tünethordozója a gyerek
„Ahol bizalom van, ott nem kell magyarázkodni”
– És ez teljesen rendjén van? A liberális társadalomszemlélet ezt engedi…
– Persze, hogy nincs rendjén, mint ahogy az sem, hogy már a kiskamasz fiúk is vállalják: rendszeresen dohányoznak és fogyasztanak alkoholt. Ez valóban nem normális, de ez van. Mint ahogy a fejfájással érkező szakmunkásképzős, szakközépiskolás diákok azt is elmondják: egy-egy buliban bizony füves cigit szívnak és szipuznak. A családi gondok tünethordozója a gyerek. Az otthoni feszültség és az anyagi gondok miatt elmegy a saját korosztályához; pillanatnyi jólétbe menekül – mindenféle meggondolás nélkül. Ezért oly sok az öngyilkossági kísérlet is a serdülők között.
– Mit tud tenni az ideggyógyász a pszichés eredetű fejfájások ellen?
– Első lépésben azt – s ennek sem a szülő, sem a gyerek nem örül –, hogy közlöm: nincs a gyereknek szervi betegsége. Arra ösztönzöm a szülőket: fel kell vállalni a családi helyzetet. Beszélgetni kell. A testékszerekről és a tetkóról is, hiszen sokan azt sem tudják, milyen jelképet hordanak vagy tetováltatnak a bőrükbe. Pszichológushoz, paphoz, lelkészhez is gyakran küldöm őket, és szerencsére sokan megfogadják a tanácsaimat.
– Önnek is van három gyermeke; nyilván a problémák egy részével, a kamaszkori sajátosságokkal, a lázadással anyaként is szembesül…
– Számunkra az a legfontosabb, hogy keresztények vagyunk. A gyerekeink – a 17 éves Miki, a 15 éves Bori és a 13 éves Gergő – abba születtek bele, hogy odahaza is imádkozunk, együtt járunk templomba, közösséghez tartozunk, és zömmel ez a közösség alkotja a baráti körünket is. Együtt nyaralunk, ünneplünk, segítjük egymást. Ezért engedhetem el a gyerekeket a közösségünk tagjaihoz, mert tudom: hasonló az értékrendjük. Örülök, hogy kamasz fiam ki tudott szállni egy füstös kocsmabuliból, és lányomat is nyugodt szívvel indítom el a kirándulásra. Hiszem, hogy valódi hátteret jelentünk nekik, szilárd értékrendet kapnak tőlünk, és a rendszeres beszélgetések, amelyekben nem akarunk többnek, másnak látszani, mint akik vagyunk, megtermik gyümölcsüket.
– Orvosi munkájában milyen örömök érik, s milyen kudarcokkal szembesül?
– Kudarcként élem meg, hogy sok zilált körülmények között nevelkedő gyereknek egy-egy találkozás alkalmával nem túl sok mindent lehet elmondani életről, életvitelről, megoldási lehetőségekről, érzelmekről, szeretetről. Ahol a szülők elváltak, nincs is abszolút értelemben vett jó megoldás. Egyértelmű, hogy valakinek meg kellene fogni a serdülő kezét, de tehetetlen az ember, hiszen új házasságban új gyerekek születnek, egyre szövevényesebbek, bonyolultabbak és sérülékenyebbek így az emberi, családi kapcsolatok. Ráadásul Isten is ki van kapcsolva mindebből… Számomra hatalmas örömforrás a sérült gyermeket nevelő családok hite, embersége. Ezek sok-sok évre szóló kapcsolatok, és egy-egy kontrollvizsgálat során is sokkal több történik, mint általában. Saját fájdalmukat, örömüket a legtermészetesebben tárják fel; sokszor még a ki nem mondott hit nélkül is tapintható a szeretet. Nagyon sokat tanulok tőlük.
– Alkalmas-e egy munkahely, jelen esetben a kórházi környezet evangelizációra?
– Szigorúan véve nem, de vállalni lehet magunkat. Ha valaki azt mondja: látott a templomban, vagy láttam a gyerekeidet a templomban, akkor örülök, hogy az illető is igyekszik Isten házába, s ha megkérdezik, hova járatom a gyerekeimet, könnyedén felelem: egyházi iskolába.
– Az Ön által is emlegetett felelőtlenségek fokozottan érhetők tetten a vakáció ideje alatt. Itt a nyár, a Balaton, a tengerpart, szóval a veszély…
– Ahol bizalom van, ott nem kell magyarázkodni, és ilyenkor nem is kell rátapadni a kamaszgyerekre; hadd legyen önálló programja. Az a fontos, hogy tudjam: kikkel engedem el bicajozni, gyalogtúrára vagy nyaralni.
A kórházat általában nem szoktam hazahozni, de a diszkóbalesetekről beszámolok, mint ahogy azt is elmondom: különösen sérülékeny a részeg személy. Meg azt is: az alkohol károsítja az idegrendszert, mint ahogy a füves cigi is rontja a memóriát.
Azt is el kell mondani a gyerekeinknek, hogy értékesek, szépek. A párkapcsolatukat pedig annak tudatában alakítsák: sokkal értékesebbek annál, minthogy alkalmi kapcsolatokban sebződjenek.
– Hívják-e az iskolák, az osztályfőnökök, hogy beszéljen a leselkedő veszélyekről?
– Volt már rá példa, s a döbbenettől nehezen tudtam megszólalni. A középiskolások kérdéseinek zöme technikai jellegű volt. Ez azt bizonyítja: sok mindenben jártasak már. Nekem is volt kérdésem hozzájuk: egyszer használatos papírzsebkendő szeretnél lenni, vagy hűséges társa valakinek egy életen át? Mert nem árt tudni: ha én naponta dobok másokat, akkor engem is dobnak, és ez megalázó. Igenis tudniuk kell a lányoknak: a korai fogamzásgátlásnak számtalan betegség – például trombózis – lehet a következménye. Az abortusz pedig életet végigkísérő testi-lelki sérülést okoz, a tartós meddőség vagy a koraszülés veszélyével.
– Ön évek óta részt vesz plébániai jegyesoktatásban.
– Elvétve akadnak csak igazán keresztény értékrendet képviselő jegyespárok. A többség együtt él, bár azt vallja: a templomi esküvő sokkal szebb, mint a polgári. Szerencsére vannak jó szándékú keresők, tiszta tekintetűek, akik szeretnének hűségesek maradni egymáshoz és az Istenhez. Ők nem lepődnek meg azon, amikor azt mondom: Ti vagytok az egyház. Örülnek, hogy bekapcsolódhatnak a katekumenátusba, és ott maradnak a házas közösségben.
– Azt tapasztalom, hogy a mai lányok sokkal rámenősebbek, mint például 20–30 évvel ezelőtt. Így vajon mennyi idő jut – jut-e egyáltalán – az udvarlásra? Kibontakozhat-e a szerelem kettejük között?
– Jól látja, ma sokkal kezdeményezőbbek a fiatal lányok, időnként kifejezetten támadóan, provokálóan lépnek fel. Így aztán nem is kell őket meghódítani. Persze nem általánosíthatunk, hiszen azért a keresztény erkölcs sok családban jelent biztos fogódzót. Ezek a fiatalok tudatosabban keresik a párjukat, alakítják kapcsolataikat, és hagynak időt a másik megismerésére, miközben önmaguknak is gyakran felteszik a kérdést: nehéz helyzetben is tudnék-e társa lenni választottamnak…
– Ebben ludas a média is.
– A tömegkommunikáció is azt sugallja: ha valami nem tetszik, cseréld le, kár megjavítani, kár türelmesnek lenni. A sorozatok nagy része álomvilágban játszódik, és részben küzdés nélküli anyagi jólétet sugároz. Az véletlenül sem derül ki, miért természetes az, hogy valakinek 20 évesen már autója van. Csupán az jön le: nem kell érte semmit tenni, neked ez jár.
A számítógépes játékok agresszivitása ugyancsak negatívan hat a gyerekekre, de találkoztam már olyan szülővel is, aki nem érti, miért küzd alvászavarral a gyereke. Kiderült, a tévével egy szobában alszik a kicsi, s amikor hazatér a szülő, nyomban bekapcsolja, de ugyanezt teszi a gyesen lévő anyuka is. Az még véletlenül sem jut eszébe egyiknek sem: lehet, hogy egy szép mesét kellene inkább elmondani.
Én már tízéves elmúltam, amikorra televíziónk lett. Akkoriban a fehér gyászáról ismert Csökölyben laktunk, és társadalmi eseményt jelentett, ha a tévé elé ültünk, például azért, hogy megnézzük a magyar-brazil meccset. Falusi lányként teljesen természetes volt, hogy mindig vendégeskedett nálunk valaki, vagy hogy a beteg szomszéd néni nálunk evett. A falu agronómusa, gyógyszerésze, orvosa, tanítója összejárt, s tarokkoztak. A pap és a lelkész is köztük volt. Nekünk, gyerekeknek esténként a mese dukált, de ebben a bizalommal teli, derűs légkörben azt is tudtuk, hogy a velünk szemben lakó állatorvos felesége a konyhaszekrény melyik fiókjában tartja a süteményt, amit bármikor megkóstolhattunk. Mint ahogy a faluvégi ház gazdája, János bácsi is ránk szólhatott, mert akkor még a falu vigyázta fiait.
