A családi gondok tünethordozója a gyerek
„Ahol bizalom van, ott nem kell magyarázkodni”
– És ez teljesen rendjén van? A liberális társadalomszemlélet ezt engedi…
– Persze, hogy nincs rendjén, mint ahogy az sem, hogy már a kiskamasz fiúk is vállalják: rendszeresen dohányoznak és fogyasztanak alkoholt. Ez valóban nem normális, de ez van. Mint ahogy a fejfájással érkező szakmunkásképzős, szakközépiskolás diákok azt is elmondják: egy-egy buliban bizony füves cigit szívnak és szipuznak. A családi gondok tünethordozója a gyerek. Az otthoni feszültség és az anyagi gondok miatt elmegy a saját korosztályához; pillanatnyi jólétbe menekül – mindenféle meggondolás nélkül. Ezért oly sok az öngyilkossági kísérlet is a serdülők között.
– Mit tud tenni az ideggyógyász a pszichés eredetű fejfájások ellen?
– Első lépésben azt – s ennek sem a szülő, sem a gyerek nem örül –, hogy közlöm: nincs a gyereknek szervi betegsége. Arra ösztönzöm a szülőket: fel kell vállalni a családi helyzetet. Beszélgetni kell. A testékszerekről és a tetkóról is, hiszen sokan azt sem tudják, milyen jelképet hordanak vagy tetováltatnak a bőrükbe. Pszichológushoz, paphoz, lelkészhez is gyakran küldöm őket, és szerencsére sokan megfogadják a tanácsaimat.
– Önnek is van három gyermeke; nyilván a problémák egy részével, a kamaszkori sajátosságokkal, a lázadással anyaként is szembesül…
– Számunkra az a legfontosabb, hogy keresztények vagyunk. A gyerekeink – a 17 éves Miki, a 15 éves Bori és a 13 éves Gergő – abba születtek bele, hogy odahaza is imádkozunk, együtt járunk templomba, közösséghez tartozunk, és zömmel ez a közösség alkotja a baráti körünket is. Együtt nyaralunk, ünneplünk, segítjük egymást. Ezért engedhetem el a gyerekeket a közösségünk tagjaihoz, mert tudom: hasonló az értékrendjük. Örülök, hogy kamasz fiam ki tudott szállni egy füstös kocsmabuliból, és lányomat is nyugodt szívvel indítom el a kirándulásra. Hiszem, hogy valódi hátteret jelentünk nekik, szilárd értékrendet kapnak tőlünk, és a rendszeres beszélgetések, amelyekben nem akarunk többnek, másnak látszani, mint akik vagyunk, megtermik gyümölcsüket.
– Orvosi munkájában milyen örömök érik, s milyen kudarcokkal szembesül?
– Kudarcként élem meg, hogy sok zilált körülmények között nevelkedő gyereknek egy-egy találkozás alkalmával nem túl sok mindent lehet elmondani életről, életvitelről, megoldási lehetőségekről, érzelmekről, szeretetről. Ahol a szülők elváltak, nincs is abszolút értelemben vett jó megoldás. Egyértelmű, hogy valakinek meg kellene fogni a serdülő kezét, de tehetetlen az ember, hiszen új házasságban új gyerekek születnek, egyre szövevényesebbek, bonyolultabbak és sérülékenyebbek így az emberi, családi kapcsolatok. Ráadásul Isten is ki van kapcsolva mindebből… Számomra hatalmas örömforrás a sérült gyermeket nevelő családok hite, embersége. Ezek sok-sok évre szóló kapcsolatok, és egy-egy kontrollvizsgálat során is sokkal több történik, mint általában. Saját fájdalmukat, örömüket a legtermészetesebben tárják fel; sokszor még a ki nem mondott hit nélkül is tapintható a szeretet. Nagyon sokat tanulok tőlük.
– Alkalmas-e egy munkahely, jelen esetben a kórházi környezet evangelizációra?
– Szigorúan véve nem, de vállalni lehet magunkat. Ha valaki azt mondja: látott a templomban, vagy láttam a gyerekeidet a templomban, akkor örülök, hogy az illető is igyekszik Isten házába, s ha megkérdezik, hova járatom a gyerekeimet, könnyedén felelem: egyházi iskolába.
– Az Ön által is emlegetett felelőtlenségek fokozottan érhetők tetten a vakáció ideje alatt. Itt a nyár, a Balaton, a tengerpart, szóval a veszély…
