Egyedülálló Van Gogh-kiállítás Budapesten
Van Gogh-enciklopédia
Szerző: Bodnár Zita
Borinage, Belgium nyomorúságos bányavidéke fontos állomás a fiatal Van Gogh életében. Miután műkereskedőként kudarcot vallott, a vallás felé fordult. Teológiai stúdiumokra készült, amit Borinage-ba utazva megszakított, hogy az elszegényedett, magukra hagyott embereken segítsen. Teljesen azonosult gyülekezetével, nélkülözésben és nyomorban élt, gondozta a betegeket, prédikált nekik. A brüsszeli misszióbizottság azonban a szerintük sokszor túlzásba vitt fanatikussága miatt nem hosszabbította meg szerződését. A kudarc ellenére Vincent a bányavidéken maradt. Továbbra is foglalkoztatta az egyszerű emberek nyomorúságos élete, vázlatokat készített róluk és a környező tájról.
Ciprusok szimbolikus alakja különleges szerepet játszott Van Gogh életében. Ők lettek az utolsó év érzelmi viharainak látványos jelei. Számára a rendíthetetlen, tájat uraló ciprusok magukban hordozták a rá amúgy is annyira jellemző ellentéteket: az életet és a halált, a napfényes vidámságot és a sötét, komor hangulatot.
Csillagok, hold, nap… Van Gogh mindig félelemmel vegyes áhítattal gondolt a mennyboltra. Mindenáron csillagokat akart festeni Arles-ban, mégpedig elveihez hűen: a valóságos látványhoz ragaszkodva. Mivel a sötétben lehetetlen lett volna festeni, ezért gyertyát erősített szalmakalapjára, s annak halvány fénye világította meg a vásznat.
Depresszióba gyakran zuhant Van Gogh, életét a hivatásában és a magánéletében megélt kudarcok kövezték ki. A magány és az idegenség érzése egyre erősödve végigkísérte földi pályafutását. Élete utolsó éveiben dührohamai miatt többször került elmegyógyintézetbe. Ezekkel az egyre gyakrabban visszatérő, kitörő indulatokkal az egyre nyomasztóbb magány ellen küzdött. Magánya és meg nem értettsége pedig túlérzékenységéből fakadt. Elkeseredettsége öngyilkossághoz vezetett.
Évszakok ritmikus váltakozásával teljes összhangban áll Van Gogh életműve. Úgy akart élni, mint környezetében a parasztok: munkájukat a szélhez és az esőhöz igazítva. Folyamatosan átélte a természetben zajló teremtés áramlását. Egészségét sem kímélve az önfeláldozásra is hajlandó volt, hogy műveiből a közvetlen élményt sugározza.
Füléről szóló történetet jól ismerjük. Miután Gaugin úgy döntött, végérvényesen elköltözik Arles-ból, elutazására készülve sétálni indult. Van Gogh, aki ezt a döntést fájdalmas kudarcként élte meg, utána szaladt, hogy egy borotvakéssel támadjon rá. Gaugin azonban nem ijedt meg: megvetően végigmérte Van Goghot, aki elfutott tőle, s még az éjjel levágta a fülét, majd becsomagolta és elvitte a bordélyházba az egyik prostituáltnak. Ezt a furcsa és érthetetlen tettét az Önarckép bekötözött füllel című képével örökítette meg.
Gaugin 1888 októberében érkezett barátja, Van Gogh többszöri kérésére Arles-ba, hogy együtt indítsák el a „Dél Műhelyét”, a haladó művészek alkotó közösségét. Gaugin nagy hatással volt Van Goghra, de elsősorban inspirálta, és nem késztette utánzásra. Barátságuk ugyan véget ért Gaugin távozásával, miután eltérő személyiségük miatt nem tudtak összecsiszolódni, s ezért állandó összetűzésben álltak, de Van Gogh Gaugin iránti tisztelete élete végéig megmaradt.
Gyümölcsöskerteket arles-i tartózkodása elején festett. A virágzó gyümölcsöskertek vidáman hirdetik a tavaszt. Az amúgy is gyors munkatempójáról híres Van Gogh Arles-ban még lendületesebben dolgozott. Fűtötte a látvány okozta szenvedély, nem akart elszalasztani egyetlen pillanatot sem, hogy megörökíthesse őket. Virágzó fái időtlenek, mégis állandóan változnak. Ezeken a festményeken minden csupa fény.
Hite minden megpróbáltatás ellenére rendíthetetlen maradt. Édesapja épp úgy, mint apai nagyapja, református lelkészként szolgált. Egyéniségére mély hatást gyakorolt a szülői ház vallásos légköre. Kezdettől fogva szomjazott a műveltségre, rengeteget olvasott, s e sokféle tudást hittel próbálta egyetlen világnézetté ötvözni. Festményein képes volt az Örökkévalót ábrázolni. Van Gogh számára Isten volt mindennek a kiindulópontja. Hatalmas empatikus készséggel bírt, aminek köszönhetően mélyen átérezte az emberi szenvedést, nyomorúságot, s nagy szeretettel viseltetett mindenki iránt.
Íriszek. Azokhoz a virágokhoz tartoztak, amiket nagy szeretettel festett meg, különös figyelmet szentelt nekik. Van Gogh amúgy is nagy örömét lelte a virágok festésében. Számára sokkal fontosabb volt a látszat mögötti titkos világ, mint a vizuális pontosság. Akár egyetlen szál virágba is képes volt belefesteni pillanatnyi érzéseit.
Japán behatolt a 19. századi európai kultúrába, a japán divat futótűzként terjedt Párizs műtermeiben. E hatás alól Van Gogh sem tudta kihúzni magát. Eleinte az új módszerek hatása alá került, majd egyre alaposabban meg akarta ismerni e kultúra jellegzetességeit, s végül ezeket beépítette saját eszköztárába. „Úgy is mondhatnám, hogy egész életművem a japán világra épül – fogalmazta meg 1888-ban Arles-ban –, ez a művészet szülőföldjén hanyatlóban van, ám friss gyökereket eresztett a francia impresszionizmusban.” Japán jótékonyan hatása következtében képi világa egyre inkább a japán fametszetek stílusára épült.
Krumplievők című 1885-ben született képe a parasztok szegényes viskóiban készített sok-sok tanulmány összegzése. Egész sorozatra volt szüksége – Van Goghra mindig is jellemzőek voltak a sorozatok –, hogy közelebb kerüljön ezekhez a zárkózott emberekhez. Van Gogh ezt a művét tartotta legsikeresebb festményének.
Levelezéseinek köszönhetően alig két évtized alatt teljes értékű irodalmi életmű született. Több mint nyolcszáz levél maradt fenn, közülük a számára legkedvesebb személynek, öccsének, Theónak írt levelei a legfontosabbak: levelezéseinek több mint háromnegyed részét teszik ki. Levelei őszinte vallomások önmagáról, felfogásáról, hivatásáról, munkájáról… Irodalmi értéküket a gördülékeny, kifinomult stílusnak és gazdag szókincsének köszönhetik.
Művészet és élet Van Gogh számára egyet jelentett. Ugyanazokat az érzéseket keltették benne – részvétet vagy szimpátiát – olvasmányai, festményei vagy éppen a személyes találkozások. Mindig is allegóriákban gondolkodott. Művészet és élet kölcsönösen függtek egymástól.
Napraforgói festészetének egyik jellegzetes és kedvelt motívumai. A napraforgó az Isten, a természet, az élet, a napfény megtestesítője. Az óriási virágok Isten és a nap dicsőségét hirdetik, sugárzik belőlük az életerő, az a szédületes energia, mely szinte minden késői festményét áthatja. Lázasan festett 1888-ban napraforgókat, több tanulmányt is készített. Gaugin érkezésére készülve úgy tervezte, hogy ezekkel a képekkel díszíti vendége szobáját. Gaugin később meg is festette őt, amint a Napraforgókon dolgozott.
Olajfák, ciprusok, távoli hegyvonulatok együttes motívumaira élete utolsó évében figyelt fel igazán. A mediterrán növények és a sziklák furcsa, zömök alakzatai ámulatba ejtették. Ekkor született meg az egyik leghíresebb festménye, a Csillagos éjszaka, amelyben feltűnik ez a hármas motívum.
Önarcképei cinizmussal és keményen, a színek és ecsetvonások játékával hűen ábrázolják a művész pillanatnyi lelkiállapotát. Sokáig nem festette meg magát, csak amikor Párizsba érkezett 1886-ban, akkor kezdett el önarcképeket festeni. Ekkor pótoltatta hiányzó fogait, elhanyagolt, ápolatlan, a nuene-i parasztokkal vállalt szolidaritást kifejező külsejét megváltoztatta, s városias külsőt öltött magára. Élete utolsó négy évében rengeteg portrét festett magáról. Ami ezekben a képekben közös, az a meggyötört, keserű, feszült és átható tekintet.
Példaképeit soha nem akarta utánozni, inkább a művészetüket, a filozófiájukat továbbgondolva, saját egyéniségének megfelelően átalakítva illesztette be sajátos világnézetébe. Ilyen nagy hatású festők voltak: Rembrandt, a szigorú, protestáns etika megtestesítője, Delacroix színelmélete, Millet paraszti romantikát sugárzó művei, valamint a japán fametszetek különös grafikai megoldásai.
Rövid ideig tartó munkássága ellenére, rendkívül gyors, fáradtságot nem ismerő munkatempójának köszönhetően több mint kétezer festményt, rajzott hagyott maga után. Képeinek felbecsülhetetlen értéke lett halála után, de életében mindössze egyetlen képet tudott eladni. Azt is annyira csekély összegért, hogy az árát egy nyomorgó asszonynak adta.
Sárga ház – nem más, mint egy álom: „Dél Műhelyének” jelképe. Van Gogh úgy tervezte, hogy megalapítja Arles-ban a haladó művészek alkotó közösségét. Azt szerette volna, hogy a Sárga Ház szolgáljon az új művészet otthonául. A házat olajfestményen és akvarellen egyaránt megörökítette. Meghívását azonban csak Gaugin fogadta el, de ő is elhagyta rövid időn belül. Ezzel szertefoszlott magasztos álma.
Színek öntörvényűsége – talán ezzel a kifejezéssel lehet legjobban kifejezni az érett van gogh-i művészetet. Figyelmét kizárólag a színek kötik le. Fontos szerepet játszanak festészetében a komplementáris színekkel elért kontrasztok. Számára a színek és érzések kölcsönösen feltételezték egymást. A motívumok szabják meg képei színvilágát. A színek kifejező erejére támaszkodva próbálta megmutatni a tárgyak felszíne mögött meghúzódó jelentést.
Természetszeretete és tisztelete mélyen meghatározta egész munkásságát. A természet rendjét követte nyomon festészetével, melynek minden hangulatát és jelenségét meg akarta örökíteni. Különösen utolsó művei tanúskodnak arról, mennyire vágyott a természettel való azonosulásra. Van Gogh képeiben valóban, fizikailag, minden egyes ecsetvonásban benne rejlik az az érzelem, ami az ecsetet irányította.
Utazó művész volt, aki szüntelenül kereste a helyét. Hollandia, Belgium, Franciaország különböző vidékein élt. Egész életén át elkísérte az idegenség érzése és a magány. Legkedvesebb könyve – a Biblia után – Kempis Tamás Krisztus követése volt, amelyből élete végéig nagyon sok erőt merített. Úgy érezte, bár idegen e földön, Istennél vigaszra és otthonra talál.
Vincent. Képeit, csakúgy, mint leveleit, így írta alá. Van Gogh számára nem a származás, hanem maga az ember a fontos. Egy személy megkülönböztetésére pedig elég a keresztneve is.
