A végtagok nélküli élettől a korlátok nélküli életig
Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad
Az egész egyházközösség gyászolta a születésemet, és a szüleimet is teljesen lesújtotta a tény. „Ha Isten a szeretet Istene, miért hagyta, hogy ez megtörténjen, különösen elkötelezett keresztényekkel?” Édesapám azt gondolta, nem fogok sokáig élni. A vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy egészséges fiúgyermek vagyok, csak éppen a végtagjaim hiányoznak.
Érthetően módon a szüleim nagyon aggódtak miattam, és féltek attól, hogy milyen életet tudok majd élni. Az első nagy akadályt az jelentette számukra, hogy megbékéljenek, és bízzanak abban, hogy Isten ura a helyzetnek. Több könnyes, kérdésekkel és mély bánattal teli hónap telt el, amíg szívük mélyén belenyugodtak helyzetünkbe. Isten azonban gondoskodott róluk ezekben a korai években és később is, amikor én már elég nagy voltam ahhoz, hogy iskolába járjak.
Isten új barátokkal áldott meg
Az ausztrál törvények fogyatékosságom miatt nem tették lehetővé számomra, hogy hagyományos iskolába járjak. De Isten erőt adott az édesanyámnak ahhoz, hogy harcoljon a törvény megváltoztatásáért. Egyike voltam azoknak a fogyatékos gyerekeknek, aki hagyományos iskolában kezdhettek járni.
Szerettem iskolába járni, és megpróbáltam ugyanolyan életet élni, mint bárki más. A korai iskolai éveimben azonban a fizikai különbözőségem miatt szembe kellett néznem a kivetettség, a furcsaság és megfélemlítettség érzésével. Nagyon nehéz volt hozzászoknom, de a szüleim támogatásával elkezdtem olyan magatartásformákat és értékeket kialakítani, amelyek segítségével legyőzhettem ezeket a kihívásokat. Tudtam, hogy más vagyok, ugyanakkor belül éppen olyan, mint bárki más. Annyiszor éreztem magam mélyponton, hogy nem akartam iskolába menni csak azért, hogy ne kelljen szembe néznem a negatív figyelemmel.
A szüleim arra bátorítottak, hogy tekintsem semmisnek őket, és próbáljak barátságokat kötni a többiekkel. Hamarosan a diákok megállapították, hogy pont olyan vagyok, mint ők, és Isten új barátokkal áldott meg.
Hogy Isten áldássá tegye kihívásainkat
Voltak idők, amikor elkeseredett és dühös voltam, mert nem tudtam megváltozni, vagy másokat vádoltam mindezért. Vasárnapi iskolába jártam és megtanultam, hogy Isten szeret minket és gondoskodik rólunk. Megértettem ezt a szeretetet gyerekésszel, de nem értettem, hogy ha Isten szeret engem, miért teremtett ilyennek. Talán azért, mert valami rosszat tettem? Nyilván igen, mert az összes gyerek közül az iskolában én vagyok az egyetlen furcsa. Úgy éreztem, teher vagyok minden körülöttem lévőnek, és minél előbb elmegyek, annál jobb mindenkinek. Véget akartam vetni szenvedéseimnek és életemnek, de újra csak hálás vagyok a szüleimnek és a családomnak, akik mindig megvigasztaltak és erőt adtak nekem.
Isten elültette a szívemben a vágyat, hogy megosszam élettörténetemet és tapasztalatimat másokkal, segítve ezzel őket, hogy megbirkózzanak életük kihívásaival, és hagyják, hogy Isten azokat áldássá tegye. Bátorítani és lelkesíteni akartam másokat, hogy legjobb képességeik szerint éljenek, és ne hagyják, hogy bármi is megakadályozza reményeik és álmaik beteljesedését.
Ahogy növekedtem, Isten folyamatosan alakította a szívemet, és arra tanított, hogy keressem őt. Az egyik első lecke, amit megtanultam, hogy ne vegyem természetesnek a dolgokat. Természetesnek veszem a lábamat, a családomat, és minden áldást, amit Isten ingyen nekem adott, és még panaszkodom?