Kérdéseinkre válaszol: Olofsson Placid bencés atya
Észrevenni az Úristen üzeneteit
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
– Nekem mindenem megvan. Már nem tudok egyszerűbben élni, mint ahogy most élek. Számomra az okoz igazán örömet, ha örömet tudok szerezni másoknak.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Ha valaki meg tud bocsátani azoknak, akik tönkretették őt. Ezen a téren nekem irtózatosan nagy lehetőségem van irgalmat gyakorolni. Őszintén mondom: én senkire nem neheztelek, azokra sem, akik ütöttek-vertek, akik a fogamat kiverték, és ezt nem azért mondom, hogy panaszkodjak. A szovjet fegyőröket ezért fizették, csak sajnálhatom őket: ez volt a feladatuk.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– Az igazságot és az igazságosságot: azt, hogy minden embernek megadjuk azt, ami őt megilleti.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Azt, hogy mindig azt akarom tenni, amit a Jóisten kíván tőlem. Ez persze nem könnyű. Sokszor kérdezem az Urat, hogy mi az akarata velem kapcsolatban.
Egy alkalommal rabként azt a feladatot kaptam, hogy mossam fel a cellák előtti folyosót. A felvigyázó katona nagyon unta magát, unalmában énekelni kezdett, és ekkor a Szentlélek Isten „oldalba bökött”: ha ő énekel, én is énekelhetek, és elkezdtem dúdolni, azután egyre hangosabban énekeltem, persze magyar nótákat, hadd szórakozzanak a többiek benn a cellákban. Másnap egy másik felvigyázó katona jött, az is unta magát, és énekelt. A Szentlélek Úristen pedig ismét „oldalba bökött”. Ez a jóember nem tud magyarul, és a nóta keretében én akár azt is elénekelhetem, hogy „egy katolikus pap takarítja a folyosót”, hadd szórakozzanak benn a cellákban. Már tíz napja takarítottam, és akkor már tudtam, hogy a folyosó végén lévő hat cella volt a halálkamra. Akkor harminckét halálraítélt várta ott a kivégzését. Megint oldalba bökött a Szentlélek Úristen: azt kezdtem énekelni, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, én innen megadom a feloldozást, és ez érvényes szentgyónás lesz (mert bűnvallomásról nem lehetett szó). Akkor még latinul volt a feloldozás: és én erre a szövegre kerestem egy magyar nótát, annak szövegeként énekeltem: ego te absolvo, a peccatis tuis (én téged feloldozlak a bűneid alól). Fújtam, fújtam ezt a nótát: csak azt nem értettem, hogy mit üzent nekem a Jóisten. De később megértettem, amikor a budapesti hadbíróság 10 év kényszermunkára ítélt a Szovjetunióba.
Előbb Sopronkőhidára kellett menni, ott egy Gyöngyös környékéről származó férfi azt kérdezte tőlem: „Te énekeltél a folyosón?” És amikor azt válaszoltam, hogy igen, én voltam, akkor hozzátette azt is: „Nem tudom neked elmondani, hogy ennek milyen hatása volt a halálkamrában. Megváltozott a légkör. Amikor meghallottuk az énekedet, elkezdtünk suttogni egymás közt: milyen csodálatos az Isten – amikor mi nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, még saját magunkkal sem, akkor itt a lehetőség, hogy az Úristennel kibéküljünk.” Ez a férfi is halálra volt ítélve, de később kegyelmet kapott.
Akkor értettem meg, hogy nem a szovjet büntető törvénykönyv 58-as paragrafus 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján vagyok elítélve, hanem ideküldött a Jóisten, és az a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Azóta is vesszőparipám, hogy próbáljuk észrevenni az Úristen üzeneteit.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Azt, hogy nem tudom mindig pontosan teljesíteni a feladataimat. Én egyébként örökké feladatot teljesítek: kinn a fogságban erdőirtás, fakitermelés-részlegre lettem befogva: a Jóisten mentett meg – micsoda ötlete volt! Egyszer azt kérdezi a táborparancsnok oroszul: mi a foglalkozásom. Én nem szóltam semmit. Mondtam volna, hogy teológiai abszolutórium, tanári diploma, bölcsész doktorátus? Neki asztalos, szabó vagy szakács kellett. Mellettem állt egy lengyel férfi, aki látta, hogy a porba firkálgatok: azt válaszolta helyettem: festő. Erre azt kérdezte a parancsnok: szobafestő? Én akkor azt válaszoltam: „portretyiszt”, azaz portréfestő. És kellettem nekik. Egy évig harminckilenc portrét festettem: feladat volt, és bele kellett jönnöm.
Egész életemben képességeimet meghaladó feladatokat kaptam, és amit kaptam, azt csinálni kellett. A legnagyobb hibám, hogy ezeket a feladatokat nem mindig tudtam tökéletesen ellátni.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– A szentmise. Amikor elítéltek tíz évre, akkor azt gondoltam: most én tíz évig nem misézhetek? Mi kell a szentmiséhez? A felszentelt katolikus pap, a szentmise szövege, kenyér vagy ostya és bor. A baj az volt, hogy a Gulágon a kenyerünk zablisztből és szójából készült, azzal nem lehetett misézni. De ekkor jött a Jóisten! Moszkvától 800 kilométerre keletre, Mordoviában megtudtam, hogy a szovjet állampolgárok kaphattak havonta egy kis csomagot (nekünk Rákosi elvtárs nem küldött soha!), és a lengyel meg a litván állampolgárok csomagjában volt egy kis ostyalap, az oplatka. A szokás szerint a családfő a karácsonyfa alatt odanyújtja ezt az ostyát a családtagoknak, azok letörnek belőle egy darabot, így jelképezve a családszeretet egységét. Ezért küldték a rab családtagnak, jelezve, hogy benne van a család szeretetében. Gondoltam, ez biztos búzából van. Kenyér már volt!
A szőlőt azonban nem ismerték, csak a vodkát! Vodkával azonban nem lehet misézni. Akkor az Úristen odavezényelt egy olasz jezsuitát, páter Leonit a Gulágra. Amikor ezt megtudtam, mondtam is neki: nincs borom a misézéshez. Ő azt válaszolta: ti ott Magyarországon nem hallottátok, hogy 1942-ben XII. Piusz pápa hozott egy rendeletet, hogy rendkívüli körülmények között nincs szükség kiérlelt borra? Csak szőlőlé legyen. A kaukázusi fogolytársak a csomagjaikban mindig kaptak egy szőlőfürtöt: így hát tudtam misézni éjszaka kettő és három között. Reggel pedig tudtam áldoztatni.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Biztos, hogy bencés lennék akkor is, és iparkodnék teljesíteni a feladataimat.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Mindent. Amikor a szovjet fogságban – ahol mindenféle vallású ember volt – megtudták, hogy pap vagyok, kérték, hogy mondjam el, mi a kereszténység lényege. Azzal kezdtem, hogy Szent János az evangéliumában és Szent Pál a leveleiben az élet fogalmára két szót használ, a „bioszt” és a „zóét”. A biosz a földi életet jelenti: a fogantatástól a halálig. A zóé pedig a Krisztus által megváltott életet, amelybe az ember belekeresztelkedik. A biosszal együtt éli az ember a zóét, és a zóé „fütyül” a biosz halálára, mert bevisz bennünket az örökkévalóságba. Az pedig kettő lehet: boldogság vagy kárhozat. Attól függ, hogy melyik jut osztályrészemül, hogy a bioszomat a zóé törvényei szerint (Krisztus tanítása szerint) éltem-e, vagy sem. Ha igen, akkor az örök boldogság vár.
A fogságban a biosz nyomorúságos, szörnyűséges volt, nem emberi, és ebben a nyomorúságos állapotban nagyon sokat jelentett az, hogy ha a bioszt a zóé szerint élem, akkor nyitva van számomra a boldogító örökkévalóság.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– A vámos szava: légy irgalmas, Uram, hozzám, bűnöshöz. Azért ez az evangéliumi részlet, mert erre az Úr garantálta a megigazulást.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát, amit nemrég adtak ki magyarul. Azt olvasgatnám.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje?
– Szent Placidus, a védőszentem, akiről csak azt tudjuk, hogy élt, és Szent Benedek kedves tanítványa volt.
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– Ha a szakácsnénk azt kérdezné a plébánián, hogy mit főzzön, akkor azt válaszolnám: paprikás krumplit vagy lecsót. Mert ezek a legegyszerűbbek.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Minden virágot szeretek, a szobámban is van pár növény.
– Mivel tölti szabadidejét?
– Nincs szabadidőm. Még a meglévő feladataimat sem tudom maradéktalanul teljesíteni.
– Melyik szín fejezi ki leginkább az Ön egyéniségét?
– Ezen még nem gondolkodtam, nem is tudom. Azt azonban igen, hogy a nemzeti zászlók közül a legszebb a piros-fehér-zöld: a piros felkelti a figyelmet, a zöld ezzel ellentétben megnyugtatja az embert, ezért a kettőt nem lehet egymás mellé tenni. Kell egy semleges szín közéjük: ez pedig a fehér.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Arra, hogy boldoggá tegyem a hazámat. Imádkozom is érte sokat, főként azért, hogy boldogabb jövőt adjon neki az Isten. Bennem ugyan nincs egy molekula magyar vér sem, de ne merje mondani senki, hogy nem vagyok magyar!
– Melyik országot és várost tartja a legszebbnek?
– Magyarországot és Budapestet.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Sehol. Itt a földön csak zarándokok vagyunk.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Megkérném a Jóistent, hogy ezekben a döntő percekben mondja meg igazán: mit kíván tőlem!
