Cikkek listázása

Kérdéseinkre válaszol: Olofsson Placid bencés atya

Észrevenni az Úristen üzeneteit

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Kereszténységüket a közéletben is nyíltan vállaló, hitvalló embereket bemutató sorozatunkban szeretnénk megmutatni néhány egyházi-közéleti ember személyiségének kevésbé ismert vonásait. Ezúttal a Parma fidei (A hit pajzsa) díjas, Magyar örökség-díjas, és az MKPK Pro Ecclesia Hungariae-díjában részesült, tavaly 90. életévét betöltött Olofsson Placid bencés atyával beszélgettünk, aki tíz évet raboskodott a volt Szovjetunióban, a Gulágon.
– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?

– Nekem mindenem megvan. Már nem tudok egyszerűbben élni, mint ahogy most élek. Számomra az okoz igazán örömet, ha örömet tudok szerezni másoknak.

– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?

– Ha valaki meg tud bocsátani azoknak, akik tönkretették őt. Ezen a téren nekem irtózatosan nagy lehetőségem van irgalmat gyakorolni. Őszintén mondom: én senkire nem neheztelek, azokra sem, akik ütöttek-vertek, akik a fogamat kiverték, és ezt nem azért mondom, hogy panaszkodjak. A szovjet fegyőröket ezért fizették, csak sajnálhatom őket: ez volt a feladatuk.

– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?

– Az igazságot és az igazságosságot: azt, hogy minden embernek megadjuk azt, ami őt megilleti.

– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?

– Azt, hogy mindig azt akarom tenni, amit a Jóisten kíván tőlem. Ez persze nem könnyű. Sokszor kérdezem az Urat, hogy mi az akarata velem kapcsolatban.

Egy alkalommal rabként azt a feladatot kaptam, hogy mossam fel a cellák előtti folyosót. A felvigyázó katona nagyon unta magát, unalmában énekelni kezdett, és ekkor a Szentlélek Isten „oldalba bökött”: ha ő énekel, én is énekelhetek, és elkezdtem dúdolni, azután egyre hangosabban énekeltem, persze magyar nótákat, hadd szórakozzanak a többiek benn a cellákban. Másnap egy másik felvigyázó katona jött, az is unta magát, és énekelt. A Szentlélek Úristen pedig ismét „oldalba bökött”. Ez a jóember nem tud magyarul, és a nóta keretében én akár azt is elénekelhetem, hogy „egy katolikus pap takarítja a folyosót”, hadd szórakozzanak benn a cellákban. Már tíz napja takarítottam, és akkor már tudtam, hogy a folyosó végén lévő hat cella volt a halálkamra. Akkor harminckét halálraítélt várta ott a kivégzését. Megint oldalba bökött a Szentlélek Úristen: azt kezdtem énekelni, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, én innen megadom a feloldozást, és ez érvényes szentgyónás lesz (mert bűnvallomásról nem lehetett szó). Akkor még latinul volt a feloldozás: és én erre a szövegre kerestem egy magyar nótát, annak szövegeként énekeltem: ego te absolvo, a peccatis tuis (én téged feloldozlak a bűneid alól). Fújtam, fújtam ezt a nótát: csak azt nem értettem, hogy mit üzent nekem a Jóisten. De később megértettem, amikor a budapesti hadbíróság 10 év kényszermunkára ítélt a Szovjetunióba.

Előbb Sopronkőhidára kellett menni, ott egy Gyöngyös környékéről származó férfi azt kérdezte tőlem: „Te énekeltél a folyosón?” És amikor azt válaszoltam, hogy igen, én voltam, akkor hozzátette azt is: „Nem tudom neked elmondani, hogy ennek milyen hatása volt a halálkamrában. Megváltozott a légkör. Amikor meghallottuk az énekedet, elkezdtünk suttogni egymás közt: milyen csodálatos az Isten – amikor mi nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, még saját magunkkal sem, akkor itt a lehetőség, hogy az Úristennel kibéküljünk.” Ez a férfi is halálra volt ítélve, de később kegyelmet kapott.

Akkor értettem meg, hogy nem a szovjet büntető törvénykönyv 58-as paragrafus 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján vagyok elítélve, hanem ideküldött a Jóisten, és az a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Azóta is vesszőparipám, hogy próbáljuk észrevenni az Úristen üzeneteit.

– Mit tart a legnagyobb hibájának?

– Azt, hogy nem tudom mindig pontosan teljesíteni a feladataimat. Én egyébként örökké feladatot teljesítek: kinn a fogságban erdőirtás, fakitermelés-részlegre lettem befogva: a Jóisten mentett meg – micsoda ötlete volt! Egyszer azt kérdezi a táborparancsnok oroszul: mi a foglalkozásom. Én nem szóltam semmit. Mondtam volna, hogy teológiai abszolutórium, tanári diploma, bölcsész doktorátus? Neki asztalos, szabó vagy szakács kellett. Mellettem állt egy lengyel férfi, aki látta, hogy a porba firkálgatok: azt válaszolta helyettem: festő. Erre azt kérdezte a parancsnok: szobafestő? Én akkor azt válaszoltam: „portretyiszt”, azaz portréfestő. És kellettem nekik. Egy évig harminckilenc portrét festettem: feladat volt, és bele kellett jönnöm.

Egész életemben képességeimet meghaladó feladatokat kaptam, és amit kaptam, azt csinálni kellett. A legnagyobb hibám, hogy ezeket a feladatokat nem mindig tudtam tökéletesen ellátni.

– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>