Csúcspontjához közeledik a Brenner János-emlékév
Imáinkat folytatjuk
Szerző: Horváth István Sándor
Az 1957. december 15-én reggelre Szentgotthárd-Rábakethely és Zsida között meggyilkolt káplán halálának ötvenedik évfordulója 2007 decemberében van, erre az alkalomra a Brenner János-emlékév keretében készültünk fel. Eredeti szándékaink szerint elsősorban a Szombathelyi Egyházmegyében szerettük volna megismertetni a hívekkel az ő esetét, de örvendetes módon más egyházmegyék plébániái is bekapcsolódtak az emlékév programjaiba az ország távolabbi vidékeiről, sőt a határokon túlról is. A Família magazin olvasói a Brenner János-emlékév jegyében 2006 decemberétől mostanáig egy cikksorozatban ismerkedhettek meg a fiatal pap életével. Sorozatunkban több oldalról, a művészek, a történész és a papok szempontjából igyekeztünk megismertetni személyiségét. Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel annak apropóján készítettünk interjút, hogy a Szombathelyi Egyházmegye papságának felkérésére az emlékév 2006. decemberi megnyitására portréképet készített Brenner Jánosról, aki a művész meggyőződése szerint valóban vértanú, a papi hivatás vértanúja volt. Császár István atya, aki évek óta fáradhatatlanul dolgozik a boldoggá avatás ügyén, az eljárás folyamatába avatott be minket, Soós Viktor Attila történész pedig a levéltári kutatások eredményeit és a kor történelmi hátterét ismertette. Iváncsits Tamás zeneszerzőt arra ihlette János atya tanúságtevő élete, hogy zenés drámát írjon. A darab, amely az újmisétől a halálig, illetve a temetésig dolgozza fel a káplán papi életútját, a június 30-i ősbemutatón törte meg először „a hallgatás kényszerű csöndjét”, s azóta az ország több városában bemutatták az erre az alkalomra összeállt bólyi színtársulat előadásában, a hallgatóságot mindenütt mélyen megragadva. A vallomások sorát a vértanú pap testvérének, Brenner József atyának személyes, megrázó emlékezése zárta a családról és édesanyjukról. Az interjúk mellett egy prédikációiból vett válogatás segítségével bepillantást nyerhettünk János atya gondolkodásába, merítvén gazdag lelki kincseiből. Olvashattunk továbbá a három Brenner-testvérről, akik papok lettek, azokról a helyekről, amelyek a vértanú emlékét őrzik és most már kiállításokon mutatják be a látogatóknak életét, valamint az emlékév főbb eseményeiről és programjairól is, amelyeket e sorozat mostani, záró cikkében talán érdemes felidéznünk.
Veres András püspök az emlékév 2006. december 16-i megnyitására körlevelet adott ki, amelyben így írt: „A huszadik századi vértanúk egyike egyházmegyénk egykori papja, Brenner János atya, rábakethelyi káplán, akit a kommunista hatalom 1957. december 15-ére virradó éjszaka brutálisan meggyilkoltatott. Nem ő az embertelen diktatúra egyetlen áldozata, de számunkra mégis fontos, hogy rá emlékezzünk, mert ő hozzánk tartozott életében, s hozzánk tartozónak érezzük őt halálában is. Sokakban, akik ismerték őt, él az a szilárd meggyőződés, hogy erényekben gazdag élete tette alkalmassá őt a vértanúságra, amit ugyan nem keresett, de kész volt elszenvedni”. E meggyőződésről tanúskodik Kovács Sándor egykori szombathelyi püspök gyászbeszéde is, amelyet a temetésen mondott, továbbá az a tény, hogy a hívek körében a kezdetektől fogva élt életszentségének híre, és folyamatosan terjedt tisztelete.
Veres András püspök családokhoz, fiatalokhoz és papokhoz írt körlevele pontosan megjelölte az emlékév célját: Brenner János tiszteletének további terjesztését, a boldoggá avatás előmozdítását és a papi hivatásokért való buzgó imádkozást. A püspök arra bátorította a fiatalokat, hogy „legyenek közöttük olyan fiúk, akik készséggel válaszolnak Isten hívására, hogy Brenner János atya nyomába lépjenek”, és a papi hivatást válasszák. A papságot pedig arra bíztatta, hogy „János atya és sok más üldözött paptestvér példája álljon előttük, legyenek fáradhatatlanok a lelkipásztori munkában, és ne riadjanak vissza az áldozatok vállalásától sem”.
Mindezen célok megvalósulását számos program szolgálta az elmúlt esztendő folyamán. Mindenekelőtt a Brenner János boldoggá avatásáért végzett négy imanapot emelhetjük ki, amelyek során a papi hivatás vértanújaként, a ministránsok nevelőjeként, az Oltáriszentség vértanújaként és a családok lelkipásztoraként állítottuk a hívek elé személyét. Az imanapokba az egyházmegye plébániáinak hívei mellett az ország más vidékein élők is bekapcsolódtak. Nagyon örvendetes, hogy az egyházmegye legtöbb templomában minden szentmise végén elimádkozzák a hívek a boldoggáavatási imát. A gyermekeknek a hittanórákon, a ministránsoknak pedig a foglalkozásokon mutattuk be életét, amelyet előre kidolgozott óravázlatok segítettek.
Bizonyára sokan emlékeznek szívesen vissza arra, hogy tavaly adventben a rábakethelyi szokást átvéve az adventi koszorún a harmadik vasárnapon az általánosan elterjedt rózsaszín gyertya helyett piros gyertyát gyújtottak a templomokban és a családi otthonokban, így emlékezve az advent 3. vasárnapjának reggelére meggyilkolt papra. Természetesen idén adventben is ugyanígy teszünk.
Szintén kiemelkedő események voltak az egyházmegye főesperességeinek zarándoklatai, amelyek mindegyikén több száz hívő látogatott el a vértanúság helyén épült Jó Pásztor-kápolnához, gyalog végigjárva a rábakethelyi plébániától Zsidáig azt az utat, amelyen 1957. december 14-én éjszaka a fiatal atya az Oltáriszentséggel ment az állítólagos beteghez. A zarándokok felkeresték továbbá a máriaújfalusi templomot, ahol utolsó szentmiséjét mutatta be, a plébánia egykori másik filiáján, Magyarlakon pedig elvégezhették azt a Brenner János-keresztutat, amely a helyi hívek kezdeményezésére és adakozásuknak köszönhetően a közelmúltban készült el. A négy nagy egyházmegyei zarándoklaton kívül számos cserkészcsapat, ministránsok, családközösségek, iskolai tantestületek és más plébániai közösségek keresték fel a vértanú pap lelkipásztori állomáshelyeit. A legfontosabb úti cél természetesen János atyának a szombathelyi szalézi templomban található sírja volt, ahová szinte mindennap érkeztek tisztelői, hogy gyertyát gyújtsanak, virágokat és koszorúkat hozzanak és imádkozzanak érte.
Ebben az évben az egyházmegyei hittanverseny, a gyermekeknek szóló rajzpályázat, az egyházmegyei ifjúsági találkozó, a nyári családtábor, a cserkésztábor mind-mind az emlékév jegyében zajlott, hiszen a gyermekek, a fiatalok és a családok számára egyaránt példakép lehet János atya. Nem feledkezhetünk el a szombathelyi püspöki általános iskola és a jánosházi iskola kezdeményezéséről sem: tanulói színdarabot mutattak be több helyen.
Szinte a végtelenségig sorolhatnánk a különféle eseményeket, amelyek reményeink szerint valóban az emlékévre kitűzött célokat szolgálták. II. János Pál pápa a 2000. év jubileumát lezáró, Az új évezred kezdetén című apostoli levelében ezt írta: „Hátunk mögött bezárul az a jelkép, amely a Szent Kapu, de azért, hogy minden eddiginél szélesebbre tárva hagyja az élő kaput, aki Krisztus” (Novo millennio ineunte 59.). Ehhez hasonlóan mondhatjuk, hogy a Brenner János-emlékév eltelt, de János paptestvérünk iránti tiszteltünk nem zárul le, s imáink nem maradnak abba. Továbbra is buzgón imádkozunk azért, hogy az Egyház hivatalosan is elismerje életszentségét, és mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük.
