Passzív kivárás helyett tevékeny időszak
Az adventi előszobában
Fotó: Vida József
Az előszobákba reményteljes szívvel lépünk. Tudjuk, hogy oda bejutni és ott tartózkodni csupán átmeneti állapotot jelent. Amíg levetjük a kabátunkat, megigazgatjuk ruhánkat és frizuránkat, megérkezik a házigazda, szívélyesen fogad, majd a belső szobába vagy terembe bocsát be. Ez a forgatókönyv határozza meg az előszobák hangulatát: a kusza mozdulattal letett esernyő, a felakasztott kabát, a ledobott szatyrok, a kalappal megkoronázott fogas és az egészet összefogó félhomály jól érzékelhetően mutatja, hogy itt lenni csupán ideiglenes – jövetelünk legfőbb célját valahol „benn” érjük majd el.
Addig azonban, míg bebocsátást nem nyerünk, várnunk és készülődnünk kell. Nem mindegy ugyanis, milyen fokú a rendezettségünk. A kócos haj, az elkenődött smink, a poros vagy sáros cipő, a be nem gombolt zakó, esetleg egy félrecsúszott nyakkendő a „belső teremben” nem éppen a legmegfelelőbb névjegykártya. A házigazda ezekből a zavaró jelekből már az első látásra arra következtethet, hogy nem megfelelő alapossággal készültünk fel a vele való találkozásra.
Az igazi várakozás így nem passzív „kivárás” csupán, hanem tevékeny és termékeny időszak, amikor az önmagunkkal való szembenézés feltárja titkainkat, és e lelki mezítelenségben felismerhetjük, milyenek vagyunk és merre fejlődünk. Ez az „előszobai” lelkitükör segít abban, hogy a „fogadásra” – az Úrral való találkozásra – megfelelően készüljünk fel, és a várakozásban az égi jövőnkre gondoljunk: „…mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit, mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk” (Róm 8,23-24). Ilyesféle reménnyel várunk a bebocsátásra, és a „Lélek zsengéi”, mint amilyen a megszentelő kegyelem és a Szentlélek ajándékai, segítenek abban, hogy ki tudjunk tartani ebben a várakozásban. Az előszoba félhomályában megsejtjük, hogy ha igazán kitartunk, akkor egyre nagyobb lesz itt a fény, végül pedig az előttünk kitáruló ajtó mögül egyszer csak ránk tör a Világosság, s várakozásunk gyümölcse ujjongó örömmel ajándékoz meg!
Az ünnep elérkeztéig azonban olyanformán kell várnunk, mint ama bibliai földművesnek, aki „nagy türelemmel vár a föld drága termésére, míg a korai és késői esőt meg nem kapja” (Jak 5,7-8). Ez a türelem és a bűnbánatban való állhatatosság a feltétele annak, hogy mi is bebocsátást nyerjünk, és hatékonyan készítsük fel szívünket az ünnepre. Nem lehet számunkra kérdés, hogy kell a „korai” és a „késői” eső, tehát hogy mindent a maga idejében kell elvégeznünk. A dolgok érését lehetetlen megsürgetni, nem lehetünk bűnös emberekből egy csapásra szentek, és nem ölthet a lelkünk sem magára ünnepi díszt, ha tele van piszokkal. Másképp éppen olyan hamiskás lesz az ünnepünk, mint amilyen hazug dolog már mindenszentek tájékán karácsonyi vásárt hirdetni. A novemberi „fogyasztói karácsony” hajmeresztő reklámdömpingje nem adja vissza az igazi várakozás ízét. Olyan ez az advent előtti, majd adventi „karácsonybiznisz”, mint összekeverni az említett korai esőt a későivel. A profit hajszolása arra viszi a kereskedőket, hogy mielőbbi és minél hosszabbra nyújtott „várakozási időt” teremtsenek, és elferdítsék az emberek gondolkodásmódját. Ezt a fajta materialista „adventi készülődést”, a kapkodó rohangálást, a zűrzavart, a shoppingoló bámészkodást és a pénzszórás lehetőségét kínálja a külvilág.
De ott „benn” a csendben, a belső szobában Valaki megszületőben van, és hamarosan a szegényes, ám királyian sugárzó, az egész mindenséget beragyogó jászlához vár! Nemsokára az ég összeér a földdel, és világra jön az Istengyermek! Ezt az örömteli jó hírt csak úgy hallhatjuk meg, ha előtte mi is nagy-nagy csendességet teremtünk magunk körül. Az igazi előszobák sohasem hangosak! Nem üvölt ott valamelyik menő világszám, de még hangulatkeltő, andalító zene sem szól. Ez a csendes várakozás előrevetíti a bebocsátás teljességének fennköltségét. A lelkünket hittel kell felvértezni, ahogy a Galatákhoz írt levélben áll: „Mi a hit erejével várjuk a Lélekben a megigazulásból fakadó reményt” (Gal 5,5). Enélkül a Lélek nélkül az adventi koszorún való gyertyagyújtás csak egy dekorációs kellékkel való manipulálás, a lelkitükörbe nézés pusztán jó szokás (mert nincs igazi bűnbánat), az ünnepi előkészület pedig csak egy gond a sok közül, amit minél előbb magunk mögött szeretnénk tudni a nagytakarítással, a megerőltető főzésekkel, a mennyiségízű ajándékozási lázzal és minden egyéb nyűggel egyetemben. De ha velünk a Lélek és az adventi előszobában a bebocsátásra várva termékeny csendet teremtünk magunkban és körülöttünk, akkor a helyére kerülnek a dolgok.
„Az ünnep a különbözés”, írta Márai Sándor, és ehhez a „különbözéshez”, az ünnep lényegének megértéséhez advent idején kell felnőnünk. Hogy a „félrecsúszott nyakkendők” pontos helyükre kerüljenek, a kócos haj gondosan legyen megfésülve, a cipőről pedig lekerüljön a sár. Az előszobák lehetőséget teremtenek erre! A tükör előtt, az előszoba homályában, magányban kell készülődni. Úrjövet idején a lelkünk pusztájába zarándokolni, mert csak bűnbánatunk nyomán, megtisztult lelkünk mélyén születhet meg az ünnep, és csak erre a méltó helyre jöhet el a Megváltó.
