Határtalanul a határok mentén
Határtalanul a határok mentén
Szerző: Szécsi Imre
Egység és összetartozás az élet egyre több területén
Ez az elszakítottság azonban csak a felszín, az egység és összetartozás búvópatak módjára az élet egyre több területén érhető tetten. A földrajzi elnevezésekben még a tájékozatlan is felfedezheti a párhuzamosságokat, a valódi összetartozás nyomait: a Bánátnak Bánát a neve a Vajdaságban és a román oldalon is, a Partiumot így hívják a határ mindkét oldalán, Békés és Arad megyében egyaránt.
Aki Szegeden jár, a városban sétálgatva a szemébe tűnhet, milyen sok a szerb és román rendszámú autó errefelé. Ha meg átmerészkedik valamelyik határon, akkor szinte egymást érik a magyar kocsik. És ha bemegy egy boltba, megdöbbenve veszi észre, hogy történetesen valaki magyarul beszél, vagy törve, de magyar szavakkal szól hozzá az eladó. Egyszóval itthon egy kicsit idegenebbül érezzük magunkat, a másik oldalon meg egyre otthonosabban. A Dél-Alföldön élők számára az egymásrautaltság egyre inkább természetes érzéssé válik. Ami egykor teljesen nyilvánvaló lehetett, az most újra kezd visszaváltozni: minél inkább „légiesednek” a határok, annál inkább érezzük, mennyire szükségünk van egymásra.
Hogy a mindennapokban is összefogja övéit
Ebben a kusza világban, a 20. században mégis az a sokszor maradisággal vádolt egyház maradt az elszakított emberek támasza, amely az évszázadok alatt kialakult és működő összetartozást ápolta, fenntartotta, úgy, ahogyan tudta. Mire nyolcvanegy évvel ezelőtt felszentelték a dómot, a szegedi fogadalmi templomot, az építőknek már figyelembe kellett venniük a történelem változásait, és változtatniuk kellett az eredeti terveken. Olyan módosításokra kényszerültek, amelyek lehetővé tették, hogy a tornyokat a határ másik két oldalán is láthassák, hogy a nagyharang zúgása megtaláljon minden magyart és minden katolikust, éljen Óbébán vagy Rábén, vesse a sors Romániába vagy Szerbiába. A zarándoklatok pedig évről-évre elvezették a hívő emberek sokaságát Máriaradnára csakúgy, mint a szeged-alsóvárosi búcsúra. A szocialista rendszerek átalakulása után, amikor a határon való átkelés egyre kisebb gondot jelentett, az egyház megpróbálta tevékenységét az élet minden területén kifejteni, hogy ne csak az ünnepeken, hanem a mindennapokban is összefogja övéit.
Ennek a szerteágazó egyházi tevékenységnek egy vékony, de reményeink szerint mégis hatékony szeletével foglalkozik a szegedi székhelyű Katolikus Ifjúsági Alapítvány. Az idén 15 éves alapítvány 2000 óta működteti Millenniumi Kávéházát, amely Magyarországon egyedüli próbálkozásként a megyeszékhely egyértelmű kulturális központjává nőtte ki magát. Köszönheti ezt annak, hogy a Katolikus Ház pincéjében működő kávéház mellett kialakításra került egy klubhelyiség is, amely előadásokkal, könyvbemutatókkal, vetítésekkel, kiállításokkal, koncertekkel, klubfoglalkozásokkal, egyszóval a legkülönfélébb kulturális programokkal vár mindenkit: itt tanuló diákot, szegedi vagy környékbeli polgárt egyaránt. Az elmúlt öt év alatt körülbelül 650 rendezvényünk volt, amelyen mintegy 35 ezer érdeklődő vett részt. Ez persze csak úgy vált lehetségessé, hogy mind a Szegedi Tudományegyetemmel, mind a városban működő civil szervezetekkel igen jó kapcsolatot alakítottunk ki. (Jelenleg a kávéház és a Katolikus Ház felújítás alatt áll, de reményeink szerint húsvét után újra kitárhatjuk a Millenniumi Kávéház ajtaját!)
Kulturális barangolások a határok mentén
Részint ezeknek az együttműködéseknek, civil kapcsolatoknak, részint az alapítvány munkatársainak volt köszönhető, hogy mind az ifjúságpasztoráció, mind a kulturális élet területén új távlatok nyíltak előttünk: alkalmakat és formákat kerestünk az együttműködésre a határ másik két oldalán élőkkel. Szerveztünk zarándoklatokat, kirándulásokat, közös, három egyházmegyét érintő ifjúsági programokat. Rendezvényeinkre, táborainkba mindig érkeznek vendégek határon túlról is. Kulturális területen azonban az igazi áttörést a közelmúlt hozta. A korábbi évek tétova próbálkozásai után ebben az évben végre szervezett formában, a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával nyílt lehetőségünk határon túli programok hazai bemutatására, és ami lényeges, hazai előadások ottani szervezésre. Vagyis amellett, hogy meghívunk ismert embereket (például Roos Martin temesvári püspök urat, Ujj János aradi történészt, Léphaft Pál újvidéki karikaturistát, Bogdán József törökkanizsai papköltőt stb.) egy szegedi előadásra, végre mi is megmutathatjuk kulturális értékeinket, példaadó emberek mondhatják el gondolataikat olyan helyen, ahol egyre kevesebb a magyar szó.
Három éve indult, de szervezett formában határon túl csak idén tudtuk elindítani a Kulturális barangolások a határok mentén elnevezésű programsorozatunkat. Ezeknek a rendezvényeknek Szeged mellett két központja van: Arad és a délvidéki Ürményháza. Arad kicsivel nagyobb város, mint Szeged, százhetvenkétezer lakosából körülbelül huszonkétezer a magyar ajkú. A szellemi élet központja az egyetlen magyar nyelvű könyvesbolt, a Tulipán Könyvesbolt és az Aradi Polgárok Hagyományőrző Egyesülete. Az ő segítségükkel sikerül programokat szervezni, helyszínül az Arad-Belvárosi Református Egyházközség imaterme és a Nyugati Jelen című napilap szerkesztőségi háza szolgál. A szervezői munkában nagy segítségünkre van Bálint Zoltán, a könyvesbolt tulajdonosa.
Másik központi helyszínünk a dél-bánáti Ürményháza, az a kis magyar sziget, ahol az ezerkétszáz lakos 70 százaléka még mindig magyar, és akik bekapcsolódtak a Szórvány Közalapítvány munkájába. Ez a szervezet a Szerbia-Montenegró területén szórványban, kisebbségben élő magyar anyanyelvű gyerekek felkarolását végzi, megpróbálják a tehetséges fiatalokat képességeiknek megfelelő színvonalú képzésben részesíteni. Magukat gyakran hasonlítják a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz, persze ők sokkal kisebbek, de céljaik ugyanolyan nemesek. A szervezésben ürményházi segítőnk az iskola tanára, Dulka Andor.
Egy olyan kezdeményezés, amelynek van jövôje
A rendezvények sikere önmagáért beszél. Az előadások telt házzal zajlanak, a helyi újságokban pozitív kritikát kapnak programjaink. Ami azonban ennél is fontosabb, az mélyen, belül az emberekben történik. Nem fogom soha elfelejteni azt az öreg bácsit, aki akadozó hangon, a sírással küszködve mesélte el a hadtörténeti előadás végén II. világháborús emlékeit. De ugyanúgy nem lehet elfelejteni azokat a gyerekeket sem, akik március 15-én egy pillanatra tényleg győztes, forradalmi ifjúságnak érezték magukat. Megható látni azokat az előadókat, akik talán már sokszor találkoztak kisebbségben élő magyarokkal, mégis csillog a szemük, ha velük lehetnek, vagy azt a zenészt, aki saját muzsikáján szinte elsírja magát, mert olyan hangon szól hangszere és úgy szól éneke, hogy az egy láthatatlan, de el nem szakítható anyaggal összeköt minden résztvevőt.
A programok jellegét, a lehetőségeket talán nem is lehet számba venni, de az igény óriási. Tapasztalatból állíthatom, hogy egy-egy ilyen est a szórványban tényleg képes újraéleszteni közösségeket, támasza lehet egy-egy fogyatkozó magyar falunak az idegenek rengetegében. Újabb jelentkezések futnak be hozzánk, mert minden eldugott faluban van legalább egy magyar, aki fontosnak érzi ünnepeinket, vallásunkat, magyarságunkat, és tenni akar valamit. Kisjenőn például összefogott az ott élő 2000 magyar. A reformátusok meg a katolikusok közösen építettek egy ifjúsági házat a plébánia udvarán. Saját erőből, csak az ott élők összefogásából. Magukra hagyva érzik magukat, de abban a pillanatban, amint kapnak egy pici segítséget, amint végre valaki észreveszi, hogy náluk is történik valami, és megtiszteli őket egy előadással, máris lelkesednek, és újabb közösségi programokat szerveznek. Úgy érzik, egy kicsit bekerültek a világ forgatagába, és őket is számon tartják.
Lehetne sorolni az élményeket, programokat, de mindez fölösleges. Mert a Katolikus Ifjúsági Alapítvány az események sodrában csak egy lehetőség. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nem öncélú próbálkozás részesei, kezdeményezői lehetünk. Örülök annak, hogy a történelem kerekének fordulását volt időnk kivárni, és ebben a formában a Magyar Katolikus Egyház zászlóshajója lett egy kezdeményezésnek, amelynek van jövője. Az egészséges nemzeti tudat, az erkölcs és a kultúra köré épülő közösségeknek életképesnek kell lenniük. Olyan erők felszabadulásának lehetünk tanúi, amelyek távlatokat nyitnak, melyek bőven túlnövik majd kereteinket.
